Kissé fáradt mozgású, kedvesen tétova idős hölgynek mutatnak be a szálloda halljában - este, a nézőtérről fel sem tűnik, hogy ilyen törékeny és kicsi. Mielőtt bármit is mondhatnék, megigazgatja rajtam a rendetlenül félrecsúszott inget, amikor pedig már egy Dunára néző ablaknál ülünk, a sok mutogatástól puhára gyűrt fénykép kerül az asztalra: nem, nem a színpadon látjuk, zenésztársak gyűrűjében, hanem hétéves unokájával, egy élénk tekintetű kislánnyal, Rocióval, akinek "nagyon jó a hallása, és sokat mozog, ahogy mindenütt a gyerekek". Miközben beszélgetünk, pár méterről szelíd türelemmel, a szavát lesve, segítségre készen figyeli egy izmos úr. Mint kiderül, nem egyszerűen a testőre, hanem a fia, aki az egész turnén végigkíséri Londontól Bukaresten át Szentpétervárig.
A húszas évek Kubájában nem volt mindennapi dolog, sőt kimondottan skandalumnak számított, ha egy gazdag, spanyol gyökerű család gyermeke fekete rabszolgaivadékba lett szerelmes. Márpedig Omara Portuondo édesanyja egy fekete baseballjátékossal kötötte össze az életét, ráadásul az egyik elsővel, akinek aztán az USA-ban teljesedett ki a karrierje. A három nővér viszont Havannában nevelkedett. "Gimnazista voltam, amikor elkezdtem énekelni. Igazából az volt a vágyam, hogy diplomata legyek, de nagyon vonzott a zene is. Az a vágyam nem valósult meg, de mégis úgy érzem, hogy valamennyire azt az utat követtem" - utal kissé kötelességszerűen a zene határokon és kultúrákon átívelő jellegére. "Azért
valamennyi modernség
is belém szorult" - mondja rábólintást, megerősítést várva, miközben a fiatalkoráról beszél, ezen belül arról, hogy elsősorban a hagyományos zenére volt fogékony, de érdeklődött a komolyzenei klasszikusok iránt is. Volt egy másik vágya is: balett-táncos szeretett volna lenni, "ez sajnos nem sikerült, annak ellenére, hogy több évig dolgoztam olyan együttesben, ahol komolyan foglalkoztunk a balettel".
A Tropicana Clubról van szó - ő következetesen kabarénak nevezi. "Egy véletlen folytán alakult így: a testvéremet kísértem el oda, és hirtelen be kellett ugranom, mert nem volt táncosnő." Tizenöt éves volt ekkor. Ha így volt, valamit azért sejtenie kellett a képességeiről annak, aki megadta neki ezt a váratlan lehetőséget, hiszen "a Tropicanában az volt a különleges, hogy mindennap voltak balett-órák, nagyon képzettek voltak a zenészek és a táncosok is. Maga az épület is impozáns - és a mai napig létezik." Hatalmas létesítmény, rengeteg alkalmazottal, játékteremmel, amerikaiak látogatták, rengeteg turista, de jobb módú kubaiak is.
Ez a nemzetközi közegben mozgó szórakoztató műfaj mindmáig jellemzi a Buena Vista Social Club film és lemez világhódító útja során ismét rivaldafénybe került énekesnő stílusát. A mostani budapesti koncertjét is meghatározta egyfajta - természetesen igen profi - esztrád jelleg, részben magából a turnékoncepcióból adódóan: nyolctagú kísérő együtteséhez minden helyszínen csatlakozik legalábbis egy vonós kamaraegyüttes. Budapesten viszont az egész Danubia Szimfonikus Zenekar, ütősőkkel, fa- és rézfúvósokkal, ami hellyel-közzel kissé túlsúlyosnak bizonyult még akkor is, ha egykori tropicanabeli harcostársa, Roberto Sánchez Ferrer meglepően kifinomult és változatos módon hangszerelte a bolerókat és sonokat. Bár a hangjával alapvetően képes volt hozni a szokott színvonalat, Omara Portuondo színpadi megjelenése
visszafogottan nagyasszonyos,
egyfajta fékevesztett karibi lüktetést várni tőle már-már ízetlenkedés volna - ezt a nyugodtabb, kissé dzsesszes, szimfonikusra hizlalt stabilitást hallgathattuk úgy is, mint ami helyre tette az este egyensúlyát, az énekesnőnek meg pihenőidőket hagyott. Telt ház, ünneplő közönség, lelkes vastaps - bár van, aki szívesebben ugrik föl elsodortatásában, mint a zenészek intésére; meg hát a sok ismert dal, mint például a túlságosan is hamar előcitált Guantanamera - egyszóval megvolt minden a jó hangulathoz, amit persze átlengett egyfajta szomorúság is, amikor egy-egy, már nem élő buena vistás zenészhez köthető dal hangzott el.
Ami ez utóbbi klub múltját illeti, igyekezett elkerülni mindenféle összehasonlítást a Tropicanával. Egyfajta kultúrotthont kell elképzelni. "Minden városrészben volt ilyen, így például a Buena Vista városrészben is, amely egy viszonylag szegény negyed volt. Ezeken a helyeken nem csak zene volt, lehetett sportolni is, hétvégenként különféle programok voltak."
Ott játszott például Rubén González, akinek volt egy száma, aminek a címe is ez volt: Buena Vista Social Club. A hely azután megszűnt. Amikor Fidel Castro hatalomra jutásával próbálnám kapcsolatba hozni a havannai zenei élet átalakulásait, Portuondo határozottan kijelenti, hogy a forradalom éppen hogy fellendítette a kulturális életet. "A szegények is tanulhattak és tanulhatnak zenét a mai napig. Az, hogy más szempontból bezártság következett, nem jelenti azt, hogy a kulturális élet lehanyatlott. Én már korábban is jártam többször Magyarországon - a szervezett kultúrának köszönhetően." Valóban, a hetvenes években is koncertezett Európában, Olaszországban például, és emlékei szerint több ízben is volt Budapesten, ahol annak idején sok hegedűst látott, utcán is meg az éttermekben. Az utcai hegedűsök egykori tömegeit nem tudom felidézni, a vendéglátósok eltűnését a csökkenő érdeklődéssel magyarázom, amit feddő fejcsóválással fogad, s magamban be is látom: valóban keveset tettem az éttermi cigányzene másodvirágzása érdekében.
Zavaromban Carlos Pueblára terelem a szót, az ő zenekarától árultak egy kellemes kubai lemezt Budapesten a 70-es években. Az agrárreform, illetve az alfabetizáció sikereit megéneklő, Castrót ünneplő, amúgy felettébb kellemes darabok mellett ő írta az Hasta siempre című Che Guevara-emlékdalt, amely forradalmi hevületével mindmáig keresztbe tesz ideológiai aggályainknak. "Természetesen ismertem, sok helyen játszott, a Bodegita del Medio nevű helyen szokott föllépni a triójával. Annyira jól ismertem, hogy rendszeresen részt vettünk közös turnékon."
Ami Omara Portuondo nemzetközi karrierjét illeti, az életrajzok egy női kvartettről számolnak be, amelyben később az Egyesült Államokba távozott nővére is fellépett, ő viszont két férfi - két nő felállásra emlékszik. Ebből a korszakból idézi fel az El manicero című dalt: hiába énekli szerény mosollyal a refrént, nem tűnik ismerősnek. Szerencsére mentő kérdésként a Guantanamerát kapom. Húzószám volt ez már az ötvenes években is, nemcsak Mexikóban, első külföldi fellépésén, hanem az USA-ban is, ahol hat hónapon át énekelt a tisztázatlan összetételű kvartett. "Teljesen hétköznapi dolog volt, hogy kubaiak külföldön szerepeltek, és Kubába is sokan mentek zenét tanulni."
A koncert alatt kísérő együtteséből főleg a zongoristának, Emilio Moralesnek van lehetősége arra, hogy megvillantsa a képességeit, de erőteljes megszólalásokkal tüntet a kürtös-trombitás Robertico García és az elektromos gitáros Jorge Chicoy is. A kubai zenében különlegességnek számít az elektromos hegedűn játszó ifjú hölgy, Osiris Valdés, akire külön is felhívja a figyelmemet Omara Portuondo, hamiskásan utalva kettejük szépségversenyére, elvárva és elégedetten nyugtázva az ide illő bókot. A hegedű enyhén torzított hangja modernizált tangó-stichet ad egy-egy dalnak, és a koncert vége felé kifényesedik a repertoár, hogy aztán a ráadásban elhangozzék Ibrahim Ferrer nagy slágere, a Dos gardenias. Igazi hommage-ként, egy szál zongora minimális kíséretével énekli el csendesen, mi meg felidézzük az immár halott énekes fehér öltönyét, vékony alakját, és így méltóképpen zárul az este: egyfajta közvetett élvezetben volt részünk, a lüktetés mámora helyett az emelkedettségét kaptuk.
Művészetek Palotája, november 21. (A tolmácsolásért köszönet Szabadhegyi Zitának.)
