Zongorázni a vakok iskolájában tanult. Amikor megszületett, mind a két szeme rossz volt, aztán az egyiket megműtötték, de csak tízéves koráig látott vele. "Az én apukám Csabrendek község valamikori jegyzőjének a fia volt, az anyukám meg egy földműves lánya. Két külön világ: az apám az akkori viszonyokhoz képest tanult ember volt. Élt-halt a gyerekeiért, és nagyon okosan engem szisztematikusan afelé vitt, hogy a zene legyen számomra fontos, mert tudta, hogy nem fogok látni." Otthoni zenei élményei nem túl bőségesek. "Már 1955-ben, amikor kétéves voltam, volt Orion lemezjátszónk meg rádiónk. Az egy program volt este, hogy apám rakta föl a lemezeket, én meg tátott szájjal hallgattam a zenét. Zenész akartam lenni, semmi máshoz nem volt igazából kedvem vagy érzékem. Ilyen szempontból könnyű dolguk volt, mindenesetre azt nagyon becsülöm bennük, hogy taníttattak. Én azért többet kaptam a másik két testvéremnél. Igaz, 18 éves koromban azt mondta az apám, hogy most már próbáljak megállni a saját lábamon. Tudomásul vettem, persze, mert így alakult, de így is nagyon hálás vagyok nekik, mert azért tanulhattam."
Konzervatóriumba nem járt, Garay Attilától vett magánórákat. "Azt azért el kell mondanom, hogy 1969-ben, amikor már kijárhattam a vakok iskolájából, délután ötkor beültem egy-egy cukrászdába egy bambira, és olyan zongoristákat hallottam, hogy elszédültem. Azért azt tudni kell, hogy ez az alantas, simlis, minden kritikát nélkülöző, gátlástalan, vacak dübörgés nem volt jellemző, hanem a zongoránál ült egy zongorista, és játszott. Mindent játszott. Ha valakinek rendben volt az esztétikai érzéke zeneileg, az azért hallotta, hogy nem gagyi emberek, hanem tanult muzsikusok játszanak. Egyik jobb volt, mint a másik."
Az igénytelen gépzene és más, hasonlóan színvonaltalan jelenségek iránti ellenszenve újra és újra lázba hozza, miközben óbudai emeleti lakásának a konyhájában kérdezgetem. Pár hete költöztek be szintén vak élettársával és az ő kislányával. Korábbi kapcsolataira terelődik a szó: az eddigi partnerei látók voltak. "Nagyon csajozós voltam, mindig kerestem a nőkkel a kapcsolatot. Nem voltam elveszett ember. Csak azért a szabadságomat sokra tartottam mindig, meg az önbecsülésemet. És nem szerettem, ha kevesebbnek gondoltak, csak azért, mert nem látok. Nem sikerült azt az értelmes nőt megkapnom, akire szükségem volt." Egyszerre reménykedik és bizonytalankodik. "Nem vagyok egyszerű eset. A hiba bennem van, mert nagyon nehezen alkuszom meg bizonyos helyzetekkel, de próbálkozom. Meg úgy vagyok vele, hogy most már 54 éves vagyok, jó lenne, ha megjönne az eszem, de hát... Igazából nem is a párkapcsolataimban nem vagyok jól, hanem úgy egyáltalán. Rosszul élem meg, hogy azért éreztetik velem, hogy öregszem. Valahogy változnak a szempontok, és én sajnos attól vagyok nagyon elkeseredve, hogy a mostani gondolkodás, a kultúrára való hajlam sokkal alantasabb, sokkal kevesebb az emberekben, gyakorlatilag nagyon megvehető... Ez a sok kamu, ez a sok rossz, ez engem zavar." Meg hát nyilván, sőt főként az, ami mindezzel szorosan összefügg: a fellépési lehetőségek szűkössége, az anyagi nehézségek.
Én magam is láttam már, mások is döbbenten mondták, hogy időnként utcazenészként is felbukkan egy-egy aluljáróban.
"Ez egy érdekes dolog: Magyarországon ettől megdöbbennek. Ha az embernek nincs pénze, attól még a banki tartozását ki kell fizetnie, a lakbért ki kell fizetnie, és nem biztos, hogy azért nincs, mert elissza, hanem azért, mert nincs munka. És akkor fogom magam... Először nagyon röstellettem a dolgot, de az emberek nyolcvan százaléka ezt úgy fogja föl, hogy de jó! Azon kár filózni, hogy én mit keresek ott. Rossz beidegződés. Ha valamelyik kedves rajongóm nem bírja a lemezemet megvenni, akkor elkezdi szidni az éppen aktuális miniszterelnököt. Ez a szokás nálunk. Én nem vagyok ilyen, én bízom benne, hogy valahogy átvészeljük."
Magabiztosságból és derűlátásból nem szenved hiányt, mégis érezhetően szorongatja, hogy augusztusra például lényegében üres a fellépési naptára. Producere nincs, az erre vonatkozó kérdést is gyakorlott optimizmussal üti el. "Nem tudom, hogy ezt hogy kell csinálni. Én menjek oda, a producerirodába, vagy ők jönnek hozzám? Na most, ők nem jönnek. Jönnek majd biztos egyszer csak. Rendeződik majd ez a dolog, úgy érzem. Valahogy bízom a jövőben. Csak véget ér egyszer ez a playback-őrület." És ezzel ismét elérkeztünk a televíziós tucatprodukciók szapulásához. De még azt sem tisztáztuk, hogy került a képbe a második hangszere.
"A harmonika egy érdekes dolog volt. Tizenegy éves koromban kaptam karácsonyra egy hangszert, úgy 18 éves koromig harmonikáztam, aztán elkerültem a családi háztól, a harmonikát jól otthon is hagytam, és nyolc évig hozzá se nyúltam. Mert akkor az orgona ment, Deep Purple meg Beatles, ilyenek. Hanem egyszer aztán harmonikást kerestek Egerben, a Fehér Szarvas nevű, akkor nagyon híres helyre, és elvállaltam. Hipp-hopp, egyik napról a másikra egyszer csak megint harmonikáztam. És akkor nekiálltam komolyabban a hangszernek. Én is fejlődtem zeneileg, komolyodtam, és rájöttem, hogy nem vagyok egy rockeregyéniség. Hiába akartam rockzenét játszani, nem fogadtak be, mondjuk meg így, őszintén. A dzsessz jobban is érdekelt, és valahogy szépen elcsendesült bennem ez a nagy rockszínpadi énem. 78 márciusa és 84 szeptembere között eltelt hat és fél év, az elég volt nekem, hogy átformáljam a zenei világomat. Újra belejöttem a harmonikázásba, elkezdtem építgetni a magam új programját, és egyre elviselhetetlenebb lettem a vendéglátóiparban, mert egyre többet dzsesszelgettem. Nyomtam a szvingeket rendesen. Nem nagyon voltak rám kíváncsiak."
De ez még mindig nem a dolgok eleje, amikor bárokban zongorázott, végigjátszva és végiglakva a megyeszékhelyek szállodáit. Hotel Claudius, Szombathely. Aztán Nyíregyháza, Korona Szálló, a pécsi Nádor. A székesfehérvári Amigo bár, a balatonlellei Omnia, "ahol valamikor Horváth Jenő is játszott". "Vagy Szekszárdon a Gemenc. 26 munkanap volt, és miközben zongoráztam, a góréval kellett sakkoznom. Fönn volt a tábla a falon, mágneses bábuk, a bárban mindenki azt leste, hogy ki győz. Ezer forint mindig le volt téve egy partira. 1977-ben, valahogy így. 24 ezer forinttal kerestem többet, mint a 2300 forintos fizetésem."
Nehéz elképzelni, hogy ez a nemes versengés bárkit is elszórakoztatott estéről estére a bárokba járó hivatalnokok vagy maszekok közül, akik a kor újgazdagjai voltak. Hiszen "a bár lélekgyógyászat volt, nagy merítkezés. A bárban volt három ember: a zongorista, a mixernő meg a pincér. És ezek szépen, nyugisan, jól egyetértve, jól informáltan dolgoztak együtt. Kerestünk is, a vendég meg hóttra elégedett volt. Mert végül is mi kellett a vendégnek: innivaló, meg valaki, aki meghallgatja. Ez a valaki én voltam. A vendég odaült mellém, elmondta az összes búját-bánatát. Ehhez meg kellett találni a hangulatot, a nótát. Nagy pszichológiai hadviselés volt: az embert, aki megfáradt és bejött a bárba, ki kellett valahogy szolgálni. Úgy, hogy ne kapja föl a vizet, ne törje össze a berendezést, legyen elégedett, hogy szerettük őt. Itthagyta a kis pénzét, de szerettük, tényleg szerettük. Ez erről szólt, ez egy szakma volt. Ma már nem szól semmiről, mert ez már nem létezik."
Telefonhívás szakítja meg a beszélgetést, épp, amikor a mostani munkalehetőségeire terelődik a szó: valamilyen zenei alapok készítésére kérték föl. Van ugyanis egy saját házi stúdiója, csak a költözködés után még nem csomagolt ki mindent, úgyhogy a remélt prezentáció sajnos elmarad. Visszatérve: állandó fellépési lehetősége nincs. A nyolcvanas évek elején egy ideig tagja volt a Budapest Ragtime Bandnek, külföldön turnéztak, aztán önállóan is meg-meghívták - többnyire Hollandiába. "Ott nincs az a jattos dolog, mint nálunk, hogy adok egy húszast, azt nyomjad a 'Homokórát'. Nem kért soha nótát senki, játszani kellett - saját műsort főképpen. Ott azért nagyon belejöttem a bárzongorázásba is, de voltak olyan turnék is, hogy pubokban kellett föllépni, mindennap másik helyen. Három-négy hétig tartottak, elég jól lehetett velük keresni. A hét első három napján rendszerint nem kellett dolgozni, csak csütörtök-péntek-szombaton. Csak hát én igazából... a nagy zenei szerelmem a Ray Charles, egyre inkább azt szerettem volna, hogy tőle játsszak, ami nem fért bele a ragtime-együttes imázsába, úgyhogy szép békességgel megváltunk egymástól. Azért azóta jó párszor visszamentem helyettesíteni, van, amikor hívnak. De egyre ritkábban - biztos nekik sem megy már úgy, ahogy régebben."
Ez a szerelem végül is beteljesült - van egy komplett Ray Charles-programja.
