Magyar Narancs: Mi indokol-ja ezeknek a könyveknek a megjelentetését?
Kertesi Gábor: Lehet, hogy erõs a kijelentés, de a rendszerváltás elõtt Magyarországon nem folyt igazából közgazdasági oktatás. Az a bizonyos standard közgazdaságtan, amit a világon mindenütt tanítanak, nem jutott el Magyarországra, még az egyetemekre sem. Mindenféle pótlékokat tanítottak helyette. Ráadásul az utóbbi év-tizedekben valóban lezajlott egy fordulat a közgazdaságtanban. A legtöbb ember úgy néz erre a tudományra, mint valami agyontechnizált, képletekkel telezsúfolt dologra, aminek nincs sok köze a valósághoz. Pedig a modern közgazdaságtanra ez semmiképpen sem áll. Az elmúlt húsz évben a közgazdaságtanból olyan területekre is beszûrõdött a költség/haszon szemlélet, ahol eddig nem volt jelen: a szociológiába, az antropológiába, a jogtudomány területére. Másrészt - és ezzel párhuzamosan - a tudományág a gyakorlati kérdések felé fordult. Ilyen például, hogy egy vállalaton belül hogyan gazdálkodnak a személyzeti erõforrásokkal - vagyis az emberrel. Harminc éve ehhez a közgazdaságtannak nem sok hozzátennivalója volt - a pszichológia, egy nagyon prakticista szociológia és egy olyan szervezetelmélet keretében fejtették ki az ez-zel kapcsolatos ismereteket, ami-nek semmi köze sem volt a költség/haszon szemlélethez. Az elmúlt három évtized folyamán a közgazdaságtan teljesen birtok-ba vette ezt a területet: empirikus kérdések százait elemezték végig a hagyományos közgazdasági szemlélet keretei között, új látásmóddal vizsgálták õket.
MN: Mi benne az új más tudományok látásmódjához, illetve a korábbi közgazdaságtani megközelítéshez képest?
KG: Az új sok esetben - mint ahogy ebben is - a régi, klasszikus szemlélet következetes érvényesítése. Az, hogy a szervezetek mûködését, viselkedését fel kell bontani a szervezetet alkotó egyének viselkedésére, következetesen feltételezve róluk, hogy ésszerûen viselkednek és a saját érdekeiket követik. Az egyéni viselkedéseket pedig egy szintén nagyon fontos diszciplína, a játékelmélet segítségével lehet összefûzni. Egyszóval, korábban egymással köszönõ viszonyban sem lévõ részismeretek között a közgazdaságtan harminc év alatt elképesztõ koherenciát volt képes teremteni. Ezt a koherenciát láthatjuk a modern tankönyvekben.
MN: Kapcsolódik valahogy ez az új közgazdaságtan a gazdasági életben tevékenykedõ közgazdászok napi gyakorlatában felmerülõ kérdésekhez?
KG: Mondok egy példát, amelylyel kapcsolatban Magyarországon eddig egyetlen könyv sem jelent meg. Ez a "law and economics - jog és közgazdaságtan" nevû terület, tartalmi szempontból pontosabb fordításban: "jogintézmények közgazdasági elemzése". Arról van szó, hogy a jogintézmények miként terelik mederbe a gazdasági élet szereplõinek racionális viselkedését, és micsoda óriási jelentõsége van a jól megalkotott jogrendnek nemcsak a társadalom, de a gazdaság mûködése szempontjából is. És ennek a vizsgálata ugyanúgy beilleszthetõ az egységes közgazdasági szemléletbe, mint mondjuk a piacelmélet.
MN: Mi következik ebbõl az új elméleti ismeretanyagból a gazdaság szereplõinek a viselkedésére nézve? Hogyan mûködik ettõl jobban egy vállalat vagy a gazdaság egésze?
KG: Magyarországon egy sor olyan intézmény mûködik, amely a gazdasági élet szabályozásával foglalkozik: minisztériumok, energiahivatal, versenyhivatal. Ezek ontják magukból a szabályozási aktusokat. Annak az ismeretéhez, hogy milyen mélyen szabad vagy érdemes belenyúlni a gazdasági viszonyokba, tudni kell, hogyan reagálnak a szabályozókra a gazdasági élet szereplõi. A külön-féle ösztönzõk nagyon furcsán képesek mûködni, nem kívánt mellékhatásaik vannak, amelyekrõl nemcsak mesélni kell tudni, de bizonyos modellszámításokat is készíteni kell velük kapcsolatban. Vagyis tudni kell számszerûsíteni, mérni õket. Így derül csak ki, hogy a konkrét szabályozó eléri-e a célját vagy sem.
MN: Mindeddig tehát csak azok tudták ezekben az intézményekben, hogyan kell mindezt meg-felelõen csinálni, akik valamilyen külföldi forrásból szerezték meg a tudásukat?
KG: Azt gondolom, hogy igen. Nem arról van szó egyébként, hogy az efféle problémákról nem tudnak az emberek, hanem arról, hogy nincsenek rendszerezett ismereteik. Más dolog minden munkahelyen újra és újra felfedezni egy problémát, mint tudni, hogy egy már ismert probléma alesetérõl van szó, aminek több lehetséges megoldása is van, és ezekrõl gondolkodhat az, aki tud a létezésükrõl.
MN: Vagyis bizonyos, nálunk újnak tûnõ problémákra adva van a megoldóképlet, amibe csak be kellene helyettesíteni az adatokat?
KG: Ennyire azért nem egyszerû. Nincs meg a képlet, de léteznek tankönyv szintû ismeretek arról, hogyan kell az adott problémához hozzányúlni. Ilyen kérdés például, hogy milyen szankciókat és garanciákat, végrehajtási részlépéseket kell megtervezni egy jogszabályhoz annak érdekében, hogy aztán be is tartsák õket. Nem mindegy például, hogy valaminek pénz- vagy börtönbüntetés-e a szankciója.
MN: Az elkövetõ szempontjából semmiképpen...
KG: Az egész jogintézmény mûködése szempontjából sem - gondoljunk csak a börtönrendszer fenntartási költségeire. Felmerül az is, hogyan lehet egy konkrét jogsértést egyáltalán tetten érni. Ezt is összefüggésbe lehet hozni a szankcionálás módjával - mindez együtt beilleszthetõ egy költség/haszon kalkulus kereteibe. Pedagógiai szempontból pedig azért fontos mindez, mert igaz ugyan, hogy aki tudja, mire kell figyelni, nem feltétlenül találja meg a jó megoldást, aki viszont nem tudja, az el sem tud indulni a megoldás keresése felé. Vannak persze értelmes emberek, akik felfedezik mindazt, amit mondjuk a hatvanas évek óta tudni lehetne - csak hát ez irtózatos pazarlás az erõforrásokkal, amikor mindez bizonyos tankönyvekben már benne van, és könnyen meg is tanítható.
MN: Tehát bármelyik egyetemi-fõiskolai hallgató számára érthetõ módon közvetíthetõk ezek az új ismeretek?
KG: Ez egy további fejleménye az elmúlt tíz-tizenöt évnek: az új szemléletû közgazdaságtan az empirikus alkalmazások nagyon széles körével találkozott. Bizonyos részdiszciplínák olyan fokra jutottak, ahol lehetõség nyílik a szintézisre. Ilyen terület a jogintézmények közgazdasági elemzése, a modern vállalat- és szervezetelmélet, a humán erõforrásokkal kapcsolatos gondolkodás, ahol a legmodernebb tudomány lefordítódott a gyakorlatias tanácsok szintjére. Nem teszi félre a közgazdaságtan költség/haszon szemléletét, viszont ki tudja fejteni a mondandóját a szokásos matematikai apparátus teljes mellõzésével, tisztán verbálisan. Eközben példák százain képes bemutatni ennek a tudásnak a termékeny voltát is.
MN: Vagyis azok a diákok, akik a kiadott és tervezett új tankönyvekbõl tanulnak, sokkal többet tudnak majd, mint azok, akik az elmúlt évtizedekben lettek közgazdászok?
KG: A kettõt nem lehet egy lapon említeni. Úgy repülnek el a korábbi generációk mellett, mint a rakéta. Ez a késõn jövõk elõnye. Feltéve, hogy nem azt csináljuk, amit a rendszerváltás után nagyon sok helyen, hogy olyan emberek írtak házi sütetû tankönyveket, akiknek igen korlátozott ismereteik vannak a modern tudományról, hanem inkább szerényen lefordítjuk azokat, amelyek évtizedes tapasztalatokat összegeznek.
MN: Mennyire vannak ezzel tisztában az oktatási intézmények?
KG: Nincsenek tisztában, ami szomorú, és erõs az ellenérdekeltség is. Inkább megírná mindenki a saját tankönyvét, amit aztán a saját intézményében kötelezõvé tehet, a diákoknak pedig meg kell venniük, mert abból kell vizsgázniuk. Csak abban lehet bízni, hogy vannak olyan egyetemi oktatók, akik nem akarnak silány tankönyvekbõl tanítani.
MN: A másik, a kiskönyvtársorozat egyfajta népszerûsítõ vállalkozás?
KG: Igen, de azért az is olyan olvasókat céloz meg, akik képesek követni összetettebb gondolatmeneteket.
MN: Például végzett bölcsészeket, csillagászokat, mérnököket?
KG: Pontosan. Nagyon fontos, hogy egy népesség kulturáltabb részének ne középkori nézetei legyenek arról, hogyan mûködik a társadalom, a gazdaság. Hogy ne valami sületlenség jusson az eszébe például a gázárak emelkedésérõl, hanem el tudja helyezni ezt a tényt egy kognitív térképen; hogy tudja, merre kell keresni a választ a kérdéseire. Például arra, hogy mitõl gazdag vagy szegény egy ország, miért van az, hogy az egyik országban 2, a másikban 200 százalékos az inflációs ráta - hiszen mindez az életünket érinti. Ezeket a könyveket is a témakörök legjobbjai írták a mûvelt nagyközönség, a klasszika-filológus, a biológus, a középiskolai tanár számára, aki hajlamos és szeret gondolkodni az õt körülvevõ társadalomról.
Kovácsy Tibor
