Köves Gábor

A kamera két távoli eseményt rögzít. Az egyik pillanatban épp egy kislánnyal végez a munka közben megzavart, fáradt bérgyilkos, a másikban épp egy kislány riad fel rémálmából az éjszaka közepén.

Sokan a szemére vetették, hogy behódolt Hollywoodnak, mások elégedetten nyugtázták, hogy elismert filmművész létére csavaros krimit rendez. A kárbecslő, az Exotica és az Eljövendő szép napok kanadai rendezőjével legújabb filmje, Az igazság fogságában budapesti premierjén beszélgettünk.

Megnyugtató kudarc. Ilyen következetesen mellétrafálni ugyanis nem lehet másként, csakis tehetséggel. Cameron Crowe tehetsége ugyanúgy vitathatatlan, mint mostani masszív melléfogása.

Sidney Lumet 11 filmjét fényképezte, rendezőként akciófilmekkel futott be. Legújabb alkotása, a Doom apropóján beszélgettünk.

Valahogy elegánsan kellene elütni a dolgot, méltatni az életpályát vagy egyszerűen csak tartani a szánkat, de semmiképpen sem így kezdeni: a három, egyenként félórás kisjátékfilmet összefogó Eros nyitódarabjával Michelangelo Antonioni egykori önmaga paródiáját rendezte meg.

1983-ban még Wim Wenders támogatása és A dolgok állásából kispórolt fekete-fehér nyersanyag kellett ahhoz, hogy leforgathassa a Florida, a paradicsom első, harmincperces változatát. Az azóta eltelt két évtized során Jarmusch Hollywood sztárjait is lenyűgözte. Legutóbbi játékfilmje, a Hervadó virágok már igazi sztárparádé, melyben Bill Murray mellett Sharon Stone, Jessica Lange és Julie Delpy is látható.

Miután megismerkedhettünk egy fűcsomó lakóközösségének szorgos mindennapjaival, eljött az ideje, hogy sorra vegyük Isten állatkertjének többi lakóját is. Hatalmas sikert aratott rovareposzuk, a Mikrokozmosz után 8 évvel a rendező házaspár elkészítette a Genezist, az élet kialakulásának lírai-tudományos történetét.

Íme, egy jóságos szörnyeteg: Jack, a hippinemzetség utolsó élő példánya, egy harcias mozgalmár, akinek senki sem merte megmondani, hogy Woodstockból már réges-régen hazazavarták az utolsó sárban dagonyázó szerelemgyereket is.

Mindent elért, amit orosz színész az elmúlt ötven évben csak elérhetett.

Proust adaptálásába belebukni is dicsőség. Egészen biztosan hosszan mesélhetne erről Volker Schlöndorff, aki idestova húsz éve vívott egy könnyebb csörtét a gólem nagyságú irodalmi óriással.

Ken Loachot azért dicsérni, mert remekül érti a kisemberek nyelvét, legalább akkora semmitmondás, mint Hitchcockot feszültségteremtő képességéért méltatni.