Szent abszolútizmus - Oleg Tabakov színész, rendező, tanár

Film

Mindent elért, amit orosz színész az elmúlt ötven évben csak elérhetett.
Olyan filmek fűződnek a nevéhez, mint Szergej Bondarcsuk Háború és békéje, Alekszandr Mitta Ragyogj, ragyogj, csillagom!-ja és Nyikita Mihalkov legjobb filmjei; a Csehov világát megidéző Etűdök gépzongorára és a Goncsarov regényéből készült Oblomov néhány napja, melyek a közelmúltban végre nálunk is megjelentek DVD-n. Tabakov a filmezés mellett oktat, színházat igazgat és Putyint győzködi fáradhatatlanul a kulturális értékek támogatásáról. Az idén hetvenéves színésszel Szabó István készülő filmje, a Rokonok forgatási szünetében találkoztunk.

*

Magyar Narancs: A hazai közönség körében leginkább két filmje, a Ragyogj, ragyogj, csillagom! és az Oblomov néhány napja ismert. Mindkettőben legalább annyi a derű, mint a szomorúság.

Oleg Tabakov: A két film tíz év különbséggel készült (Mitta filmjét 1969-ben, Mihalkovét 1979-ben mutatták be - a szerk.). Az ember lelkének más-más időszakairól szólnak. A Ragyogj, ragyogj, csillagom! az élet kezdetének a története, tragikus és egyben kétségbeesetten vidám film. Az Oblomov néhány napja az ember lényegét érintő kérdések és gondolatok filmje: többek között arról szól, hogy miként kerül az ember a világba. Ami összeköti a két filmet, az mindenekelőtt a föld iránti szeretet. Alekszandr Blok írt erről a jellegzetes orosz érzésről nagyon szépen az egyik versében. Tudja, én alapvetően nagyon orosz vagyok, és ezt nem valami sovinizmus mondatja velem. Tyutcsev mondta, hogy ésszel Oroszországot nem lehet megérteni. Oroszországban csak hinni lehet. Ha végigtekintek a saját életemen, ugyanúgy érzem én is ezt a megmagyarázhatatlan, furcsa köteléket.

MN: Ebből a jellegzetesen orosz hozzáállásból érezhető-e valami a Rokonokban játszott polgármester figurájában?

OT: Azt hiszem, igen. Ennek az embernek, akit játszom, még nem kopott el teljesen a lelkiismerete. Ez egy nagyon összetett lelkiállapot. Egy normális funkcionáriusról van szó, aki, mint mindenki más, csak élni akar, és ennek érdekében emberéleteken tapos át. Aztán egyszer csak, miután vagy harminc évet leélt már így az életéből, szembe kell néznie egy fontos és szimpatikus ember halálával, ezt azonban már nem képes félvállról venni. Úgy történik, mint az életben, nem igaz?! Egyébként a hatalom köre, melyről a Rokonok is szól, ugyanúgy épül fel mindenhol a világon, akár Oroszországban, akár önöknél, de még az amerikaiaknál is, akik a világ első számú demokráciájában élnek, mégis ugyanebben a hatalmi rendszerben kell boldogulniuk.

MN: Ön is megjárta Amerikát.

OT: Igen, tizenöt évvel ezelőtt rektora voltam egy bostoni színházi iskolának. Az állam abban az időben éppen elfelejtett gondoskodni rólunk, meg úgy körülbelül minden másról is, úgyhogy nem voltunk valami fényes helyzetben. Két fiatalember, egy tizenöt és egy tizenhat éves texasi fiú és két hatvan feletti profi színész volt a legjobb tanítványom. Az iskola ma is létezik, de az utóbbi években nem volt se időm, se lehetőségem, hogy folytassam a tanítást. Tudja, két színházat vezetek egyszerre. Ismer valakit Magyarországon, aki két színháznak az igazgatója?

MN: Nem tudok ilyenről.

OT: Az első társulatomat tizenkilenc évvel ezelőtt szerveztem. A korábbi tanítványaim legjobbjait vettem magam mellé, és ők lettek az én színházam. Tudja, egy dolog a szocializmusra ugyanúgy igaz, mint a kapitalizmusra: ha valamit magadért teszel, az mindig jobban fog működni, mint ha az államnak csinálnád.

MN: Megéri ma Oroszországban színházat csinálni?

OT: Nézze, anyagi gondjaink mindig is voltak, és mindig is lesznek, de nincs okom panaszra. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az orosz üzletemberek szívesen adnak nekem pénzt. Lehet, hogy azért, mert tudják, nem lopom el, meg valószínűleg azért is, mert sikeres ember vagyok. Az érdekes az egészben, hogy mindezek tetejében még csak feltételeket sem szabnak a pénz felhasználását illetően.

MN: Az állam mennyire támogatja a színházat?

OT: Augusztus 11-én repülök, hogy találkozzam az elnökömmel, aki évi kétmillió dollárnak megfelelő összeggel támogat öt színházat és öt színházi iskolát. Amikor legutóbb találkoztam vele - valamilyen díjat adott át éppen nekem -, megpróbáltam meggyőzni, hogy támogassa a színházakat, úgyhogy azt hiszem, az én kezem is benne van a dologban. Végeredményben ez egy kísérlet arra, hogy megőrizzük a színházi kultúrán belül azokat a dolgokat, melyek nemzeti értéknek nevezhetők. A Nagy Színházra ugyanúgy pénzt kell költeni, mint az Ermitázsra, az Orosz Múzeumra vagy a Puskin Múzeumra.

MN: Mi a helyzet a mozifilmek támogatá-sával?

OT: Az állam rendszerint a költségvetés ötven százalékával támogatja a filmeket, kezdő rendező esetében azonban még többel is. Én azonban amondó vagyok, hogy még ez is kevés: a fiatalokat sokkal nagyobb mértékben kellene támogatni, s jóval kevésbé az üzleti szemlélettel készülő filmeket.

MN: Nemrég mutatták be az ön által vezetett Moszkvai Művész Színházban Örkény István Macskajátékát. Hogyan esett a választása Örkényre?

OT: Örkény egyáltalán nem ismeretlen az orosz közönség számára, hiszen korábban már a Tótékat is bemutatták nálunk. Egyébként az ok igencsak egyszerű: nagyon szeretem Örkényt, és úgy gondoltam, feltétlenül be kell mutatnunk a Macskajátékot is. Ennek az előadásnak egyébként elég drámai a története. Az első rendezőt elküldtük. Nem nagy ügy, előfordul, hogy nem jön össze a dolog. Aztán hívtam egy magyar rendezőt, de, képzelje, neki is beletört a bicskája. Végül a harmadik rendező, Jurij Jeremin irányításával mutattuk be a darabot. Tudja, nem egyszerű a színigazgató feladata. Miközben például egy bemutatóra készülünk, lépten-nyomon manipulálom, vagy ha úgy tetszik, becsapom az embereimet. Nálunk a színházban egyáltalán nincs demokrácia. Olyan ez, mint valami szent abszolutizmus. Ha engem kérdez, a színházban nincs helye a demokráciának.

Neked ajánljuk