Miután megismerkedhettünk egy fűcsomó lakóközösségének szorgos mindennapjaival, eljött az ideje, hogy sorra vegyük Isten állatkertjének többi lakóját is. Hatalmas sikert aratott rovareposzuk, a Mikrokozmosz után 8 évvel a rendező házaspár elkészítette a Genezist, az élet kialakulásának lírai-tudományos történetét.
Magyar Narancs: Hogyan határoznák meg a Genezis műfaját?
Claude Nuridsany: Nehéz lenne egyetlen hagyományos kategóriába is besorolni, valahol a dokumentum- és a fikciós film között van a helye. A legszívesebben úgy határozzuk meg, mint egy meseszerű, zenés természetfilmet.
MN: Már a Mikrokozmoszban is feltűnt, mennyire kerülik a természetfilmekre sokszor jellemző tudományoskodást, s ugyanez érződik a Genezisen is.
Marie Pérennou: A Genezis nem tudományos film. A filmünknek van egy mesélője, aki a maga módján az élet ugyanazon kérdéseire keresi a választ, mint mindenki más. Az alapján próbálja megérteni a világot, amire a saját élete során rájött, s eközben egyszerre hívja segítségül a filozófiát és a természettudományokat. Miközben a nyugati kultúrákra igencsak jellemző, hogy megpróbálunk árkot ásni az ember és az állat-világ között, a mi mesélőnk arról a kapocsról elmélkedik, ami összeköti ezt a két világot. A mesélő a világegyetemhez, a kozmoszhoz tartozónak érzi magát: az atomok, amelyek végső soron őt is alkotják, a halálával nem szűnnek meg, hanem valamelyik másik élőlényben vagy bármilyen, lélekkel nem bíró egységben bukkannak fel újra.
CN: A filmjeink egzakt, tudományos alapokon nyugszanak. Erre építjük rá a mi saját, lírai világunkat, szóljon az szerelemről vagy költészetről. Sosem éreztünk ellentmondást a tudományos források és a szabad művészi munka között.
MP: Természetfilmesként is mindig nagyon fontosnak tartottuk, hogy amit csinálunk, saját esztétikai értékkel bírjon. A biológiai tanulmányaink ugyanolyan fontosak voltak számunkra, mint a filmművészet. Diákkorunkban mindketten javíthatatlan moziőrültek voltunk. Természetesen a párizsi Cinémateque volt a törzshelyünk, ki nem hagytunk volna egyetlen filmet sem. Sokat tanultunk a korabeli nagy filmekből. A játékfilmesekhez hasonlóan nekünk is fontos, hogyan világítunk meg egy jelenetet, vagy hogyan komponáljuk bele a képbe a film szereplőit, akik a mi esetünkben történetesen állatok. Nem egyszerűen az állatok életét akarjuk bemutatni, hanem azt a fajta tündérvilágot is, amit gyerekkorunkban még képesek voltunk észrevenni a természetben. Ehhez viszont az kell, hogy elérjük a néző képzeletét.
MN: Említették a Cinémateque-et, a francia újhullám központját. Bizonyos értelemben a Genezis is úgy hat, mintha valamilyen sajátosan újhullámos törekvés lenne a természetfilmek műfajában.
MP: Szeretnénk azt hinni, hogy van egy apró, de lényeges különbség a mi filmjeink és a többi természetfilm között. Azt szeretnénk gondolni, hogy mi nem állatokról, hanem állatokkal készítünk filmeket, s talán ez az a szemlélet, ami újszerűen hat a filmjeinkben.
MN: Filmesként kiket tartanak a példaképeiknek?
CN: Mint szinte mindenki, aki a Cinémateque köréhez tartozott, mi is mindenekelőtt Murnau, Pabst, Dreyer, Eizenstein, Bresson és Ozu művészetéért rajongtunk. Természetfilmesként azonban nem a fikciós filmekből, sokkal inkább a japán és kínai nyomatokból és festményekből merítettük az inspirációt.
MP: A japán és kínai művészek hihetetlenül sokat merítenek a természetből, és egészen máshogy komponálják a képeiket, mint a nyugati világ képzőművészei. A legapróbb dolgok is másként festenek a képeiken, akár egy bogár is. A nyugatiak nemhogy nem bíbelődnének ilyen apróságokkal, de még csak tudomást sem vesznek a bogarakról.
CN: Azt éreztük ezeken a képeken, hogy a művészek nagyon sokáig figyelték az ábrázolni kívánt állatokat, és úgy tudták megjeleníteni őket, hogy szinte életszerűbbek lettek a valóságnál. A költői életszerűség mellett a képekben bujkáló derű is nagy hatást tett mindkettőnkre.
MN: Mi a munkamegosztás önök között?
MP: Ez egy nagyon demokratikus rendszer. A legtöbb dolgot együtt csináljuk. Mivel mindketten operatőrök is vagyunk, a munkának ezt a részét is közösen végezzük. Csakúgy, mint az írást is.
CN: Mindent megvitatunk, s általában az derül ki, hogy ugyanúgy látjuk a dolgokat. Persze mi sem vagyunk angyalok, mi is összeveszünk néha, a vitáink azonban általában a szervezési kérdéseket és nem a művészi döntéseket érintik.
"Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?" Miért is ne mondanánk? Ha megtette felütésnek Thomas Mann-nál, megteszi nekünk is. Mesélőnk - bölcs ábrázatú öregúr Afrika képviseletében - rögtön rátér a lényegre: nem kisebb dologról lesz itt szó, mint a világmindenség születéséről, szerelemről és halálról. Nehéz nyomozás, melyet azonban igen elegánsan, a banalitást kerülő játékossággal oldanak meg filmeseink: két végzettségre biológus, lelkialkatra bölcsész polihisztor. A tettes ugyan nem kerül elő, de a következmény igen látványos: a Föld szép lassan benépesül, mint reggeli csúcsforgalomban a belváros. A mese állati segédlettel zajlik, mégis mindig az emberéletből vett hasonlatokba ütközünk. A szomszéd fűje mindig zöldebb - újságolja kissé korholóan a mesélő, mintha csupán annyi történt volna, hogy a terjeszkedő élet kinézte volna magának a szárazföldet. Nem nagy ügy: meguntuk a vizet, hát partra szálltunk. Sehol még egy emberfia, mégis csupa ismerős alakkal futunk össze ebben a cseppet sem idegesítő szárazföldi csúcsforgalomban. Cipekedő bogarak, komótosan fel-alá járkáló tarajosok, izompólós rákok, villámrandit bonyolító békák. Persze természetfilmes közhely valamennyi, csakúgy, mint a sztáralakítást nyújtó százlábú vonulása vagy a kígyó esete a tojással. Nem lehet azonban nem észrevenni, hogy a Nuridsany-Pérennou alkotópáros a saját meséjét is beleszövi a tanmesébe. Finoman adagolt tanulságuk szerint az állat is csak ember - megnyugtató konklúzió, különösen, ha kaptuk már azon magunkat, hogy a WC-be beköltözött házipóknak magyarázunk. Az SPI bemutatója
