Kis híján - Ken Loach: Még egy csók (film)

Zene

Ken Loachot azért dicsérni, mert remekül érti a kisemberek nyelvét, legalább akkora semmitmondás, mint Hitchcockot feszültségteremtő képességéért méltatni.

Ken Loachot azért dicsérni, mert remekül érti a kisemberek nyelvét, legalább akkora semmitmondás, mint Hitchcockot feszültségteremtő képességéért méltatni. Igazságtalan vagy sem, ilyen a nagyok sorsa: miközben nekik saját legjobbjukat kell minduntalan túlszárnyalni, a mezőny szerényebb képességű versenyzőinek jóval kevesebbért is jár a vállveregetés. Talán éppen saját konkurenciájától tartva Loach már az indításkor ráígér a standard programra: az iskolai előadáson identitását elrappelő pakisztáni lány és a hirdetőtáblába áramot vezető sarki boltos zsörtölődő figurája két külön filmet ígér, az ígéretekből azonban csak egy glasgow-i irányítószámmal ellátott "Rómeó és Júlia"-sztorit sikerül valóra váltani.

Nyilván nem lehet elégszer figyelmeztetni a mindannyiunkban lappangó előítéletekre, a nemes ügy iránti elkötelezettség azonban nem feltétlenül a legjobb tanácsadó. Különösen játékfilmkészítéskor nem az, a családja szigorának ellenszegülő pakisztáni dj és az ír-katolikus zenetanárnő viharos kapcsolatát feldolgozó történet ugyanis nemegyszer úgy hat, mint egy speciális előítélet-ismereti kurzus, melynek legvégén mindenkinek (mozlimoknak és katolikusoknak egyaránt) ki kell osztani a megfe-lelő osztályzatot. Noha Loach nagyon igyekszik mindent és mindenkit megérteni és megértetni, valamennyi tábor közül messze a leggyengébb bizonyítványt a katolikus egyház részére sikerül kiállítania. A gyülekezete erkölcseire diktátori eszközökkel felügyelő pap ábrázolásakor mintha Loach sem bírta volna tovább azt a jótékony távolságtartást, mely egyébként mindaddig jól szolgálta a túlzottan kitüremkedő rútságok elkozmetikázásában.

A szereplők közül egyedül Glasgow-nak megengedett, hogy vonzó rútságával tüntessen. A skót nagyvárost semmitmondó tereivel és hétköznapi nyüzsgésével nagyon bírja a kamera. Így is lehet várost fényképezni, ahogy - s úgy tűnik, ezt is Loachtól kell eltanulni - az sem számít halálos bűnnek, ha a tengerparti vakáció csillogását néhanapján felváltja a dramaturgiai-lag és meteorológiailag is indokolt ború. Loachhoz hasonlóan azonban mi sem forszíroznánk a fölösleges borúlátást. A veterán filmrendező végül is egy majdnem tökéletes Loach-filmet rendezett. Kisrealizmusának utcaszaga meggyőző, kritikája penge, együttérzése természetes - igazán kár, hogy nem a tanítványok közül csinálta meg valaki.

A Budapest Film bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.