Ken Loachot azért dicsérni, mert remekül érti a kisemberek nyelvét, legalább akkora semmitmondás, mint Hitchcockot feszültségteremtő képességéért méltatni. Igazságtalan vagy sem, ilyen a nagyok sorsa: miközben nekik saját legjobbjukat kell minduntalan túlszárnyalni, a mezőny szerényebb képességű versenyzőinek jóval kevesebbért is jár a vállveregetés. Talán éppen saját konkurenciájától tartva Loach már az indításkor ráígér a standard programra: az iskolai előadáson identitását elrappelő pakisztáni lány és a hirdetőtáblába áramot vezető sarki boltos zsörtölődő figurája két külön filmet ígér, az ígéretekből azonban csak egy glasgow-i irányítószámmal ellátott "Rómeó és Júlia"-sztorit sikerül valóra váltani.
Nyilván nem lehet elégszer figyelmeztetni a mindannyiunkban lappangó előítéletekre, a nemes ügy iránti elkötelezettség azonban nem feltétlenül a legjobb tanácsadó. Különösen játékfilmkészítéskor nem az, a családja szigorának ellenszegülő pakisztáni dj és az ír-katolikus zenetanárnő viharos kapcsolatát feldolgozó történet ugyanis nemegyszer úgy hat, mint egy speciális előítélet-ismereti kurzus, melynek legvégén mindenkinek (mozlimoknak és katolikusoknak egyaránt) ki kell osztani a megfe-lelő osztályzatot. Noha Loach nagyon igyekszik mindent és mindenkit megérteni és megértetni, valamennyi tábor közül messze a leggyengébb bizonyítványt a katolikus egyház részére sikerül kiállítania. A gyülekezete erkölcseire diktátori eszközökkel felügyelő pap ábrázolásakor mintha Loach sem bírta volna tovább azt a jótékony távolságtartást, mely egyébként mindaddig jól szolgálta a túlzottan kitüremkedő rútságok elkozmetikázásában.
A szereplők közül egyedül Glasgow-nak megengedett, hogy vonzó rútságával tüntessen. A skót nagyvárost semmitmondó tereivel és hétköznapi nyüzsgésével nagyon bírja a kamera. Így is lehet várost fényképezni, ahogy - s úgy tűnik, ezt is Loachtól kell eltanulni - az sem számít halálos bűnnek, ha a tengerparti vakáció csillogását néhanapján felváltja a dramaturgiai-lag és meteorológiailag is indokolt ború. Loachhoz hasonlóan azonban mi sem forszíroznánk a fölösleges borúlátást. A veterán filmrendező végül is egy majdnem tökéletes Loach-filmet rendezett. Kisrealizmusának utcaszaga meggyőző, kritikája penge, együttérzése természetes - igazán kár, hogy nem a tanítványok közül csinálta meg valaki.
A Budapest Film bemutatója
