Az ember nem mindennap kényszerül búcsút mondani megélhetését biztosító kedvenc frázisainak, úgy látszik azonban, hogy ezúttal eleget kell tennünk szomorú kötelességünknek. Olybá tűnik ugyanis, hogy vége a boldog időknek, amikor fölényes magabiztossággal, rendezőre és népviseletre való tekintet nélkül lődözhettünk az égbolton feltünedező képregényszármazékokra. Szó se róla, könnyű prédára vadásztunk, amikor célba vettük a közkedvelt képregényhősök filmes reinkarnációit, mentségünkre szolgáljon azonban, hogy egy-két kivételtől eltekintve a műfaj jeles művelői mindig nagyon igyekeztek felnőni a rájuk mért becsületsértésekhez.
Christopher Nolan nem egy diplomatikus alkat, Batmanjével olyan ellentmondást nem tűrően iktatja ki a képregényfilmekre eddig alkalmazott jelzők nagy részét, mintha azt mondaná: ami eddig volt, nem számít. Sokan állítottak már hasonlókat, emberünk azonban komolyan gondolja. Ahelyett, hogy Tim Burton klasszikusnak mondott, pimaszul abszurd Batmanjének babérjaira törne, vagy a rajongók által gerjesztett kultusz farvizén próbálna érvényesülni, Nolan a filmkészítők régi trükkjével él: nem képregényben, hanem filmben gondolkodik. Erődemonstrációval egybekötött divatbemutató helyett az emberközpontú drámára koncentrál. Merőben szokatlan lépés, amit az tesz még kockázatosabbá, hogy épp az efféle, papíron igencsak fellengzősnek ható szándéknyilatkozatok szokták a rajongókat a kétségbeesés mélyére taszítani. 'k ugyanis, érthető módon, a saját ikonjukat akarják, abban a pózban és olyan dózisban, ahogy azt a képregényektől megszokták.
És ezzel el is érkeztünk a hét kérdéséhez: mit lehet kezdeni egy háztetők felett repdeső, denevérnek öltözött ámokfutóval, ha feltett szándékunk, hogy megőrizzük komolyságunkat? Batman nélkül mégiscsak egyszerűbb lenne minden: a pusztulásra kárhoztatott metropolisról szóló mese akár maradhatna is a régiben, és Nolan is hozhatná noirszagú bűntörténeteinek (Memento, Álmatlanság) hatásos paneljeit. Na, de mi legyen a denevérrel?
A könnyű megoldásokkal dacoló rendezőfenomén denevérügyben sem tűnik tanácstalannak. Nolant nem érdeklik a zsinóron rángatott szuperhősök és a lovagias küllemű szalmabábuk, az ő Batmanjét nem valami légből kapott felhajtó-erő, hanem mint minden tisztességes film noir-hőst, a bosszú hajtja. Persze Nolan sem lehet meg a Batman-mítosz fantasztikuma és az akciófilmek dinamikája nélkül, története azonban annál ijesztőbb, minél inkább a félelemkeltés eszközeit tudatosan használó és kihasználó bosszúállóról és nem a varázsszóra legyőzhetetlenné váló mesebeli lovagról akar szólni. A szülei meggyilkolásának traumáját cipelő fiú fekete meséjének legfőbb vonzereje nem a kötelező zsánerelemek példás felvonultatásában, hanem a háztetőkön közlekedő figura szokatlan földhözragadtságában rejlik. Ennek az alaknak több a rokon vonása Frankenstein szörnyetegével, mint a happy endre programozott hőstípusokkal. Nolan jóvoltából félelmetes családbarát hős született: egy ön- és közveszélyes teremtmény, aki remélhetőleg a folytatásokban sem fog időseket kísérgetni a zebrákon.
Az InterCom bemutatója
