Emlékmű - Raoul Ruiz: A megtalált idő (dvd)

Zene

Proust adaptálásába belebukni is dicsőség. Egészen biztosan hosszan mesélhetne erről Volker Schlöndorff, aki idestova húsz éve vívott egy könnyebb csörtét a gólem nagyságú irodalmi óriással.
Proust adaptálásába belebukni is dicsőség. Egészen biztosan hosszan mesélhetne erről Volker Schlöndorff, aki idestova húsz éve vívott egy könnyebb csörtét a gólem nagyságú irodalmi óriással. A forgatókönyv-szekció nagyágyúinak (Peter Brook, Jean-Claude Carriere) minden fondorlata ellenére a Swann szerelme legnagyobb leleménye Alain Delon kecskeszakállával vonult be a köztudatba: noha Schlöndorff '84-es keltezésű filmjét értelemszerűen Jeremy Irons Swannjának Ornella Muti Odette-jével szembeni szerelmi megszállottsága, a megannyi vívódás és asszonyi csel volt hivatott emlékezetessé tenni, a célegyenesben mégis a Delon állát díszítő szőrszobrászati műremek és a felette fel-felvillanó huncut-szomorú mosoly sajátította ki magának az utókor csodálatát.

Nagy az Isten állatkertje, de éppenséggel Prousté sem kicsi: Az eltűnt idő nyomában regényfolyamában a Delon által oly elegánsan eltáncolt Charlus báró csak egyike a nagyvadaknak, az 1900-as évek elejének párizsi szalonélete, melyben Proust tökéletes otthonossággal mozgott, még számos szent szörnyeteggel gazdagította a szerző gyűjteményét. Nem véletlen tehát, hogy a chilei származású Raoul Ruiz Proust-maratonján nagy a tülekedés, elvégre hétkötetnyi regényhősnek kell a filmátültetés teremtette új viszonyokhoz alkalmazkodnia. A megfilmesíthetetlennek tartott prousti emlékezésnek nem egész három órája van, hogy kitombolja magát: ennyi az emberileg még méltányos filmidő, ezalatt kell kiédesgetni a narrátor-szerző szellemét a palackból, elérni a combrayi és balbeci gyorsot, beleszédülni a teába áztatott Madeleine-sütemények keltette emlékfoszlányokba, bejárni az úri szalonok termeit és belesni a bordélyablakokon.

Sok a tennivaló, először is be kell indítani a filmet, úgyhogy máris rá kell nyitnunk a hálószoba ajtaját a szerzőre, aki belefáradván Az elveszett idő diktálásába, nagyítót ragad, hogy elmerülhessen a régi idők emlékeit őrző családi fotográfiákba. Vele merülünk mi is, s pillanatok múlva már szembe is jön a díszes kompánia. Az olvasottabbak a viszontlátás, a kezdők a felfedezés izgalmával vegyülhetnek el a prousti hősök társaságában. A hőn szeretett családtagok az író változatos formában megjelenő énjeivel, Odette, Gilberte, Bloch, Rachel és Saint-Loup alakjával keverednek, de itt vannak a társasági sznobok, a törtetők és a rendellenesek, a művészek és műkedvelők is, akik az írói emlékezet kénye-kedve szerint hol feltűnnek, hol elvesznek a főszereplővé tett időben. Nagy tehát a forgalom, felvonul az arisztokratacirkusz, s velük együtt a színészi elit is: a legnagyobbak tiporják egymást, csak hogy beírhassák magukat a prousti Ki kicsodába. Catherine Deneuve Odette-je fejedelmi nyugalmat áraszt, Vincent Perez Morelje kegyetlen, pökhendi, Emmanuelle Béart Gilberte-je ideges szépség, Pascal Greggory pedig az öncsaló pozőrt alakítja érzéssel Saint-Loupként. Bár szerepük méretétől függetlenül mindannyian az utóbbi idők legjobb teljesítményét hozzák ki magukból, a Charlus-t alakító John Malkovichot egyikük sem képes kiütni a nyeregből. Delon mosolyát ezúttal Malkovich ideges vihogása váltja fel Charlus, a démoni férfi-nőként. A sztárperformance olyan hatásos, hogy magát a szerzőt is háttérbe szorítja, pedig Ruiz Proustja sem könnyen felejthető látvány. Az olasz karakterszínész (értsd: jobbára teljesen ismeretlen) Marcello Mazzarella személyében olyasvalakit sikerült becserkészni az író-narrátor szerepére, aki a megszólalásig hasonlít Az eltűnt idő nyomában köteteit díszítő Proust-portréhoz. Mazzarella Proustja mint valami csöndes mosolyú, láncait diszkréten csörgető kísértet járja be a szerző emlékeiből táplálkozó világot, a gyermekkor paradicsomától az első világháború zavarodottságáig. Inkább némajáték az övé, mellyel hasztalan igyekszik ellensúlyozni Charlus-Malkovich csörömpöléshez hasonlító folyamatos figyelemfelkeltését.

A törékeny Marcelhez hasonlóan a történet aktívabb szereplőit sem érheti vád, hogy elkoptatnák a veretes prousti szövegeket. A szövegmondás egyhangúságát, amely Schlöndorff filmjéből Proust-szavaló versenyt csinált, Ruiznál a kamera izgágasága igyekszik ellensúlyozni. Már a szerző hálószobájának falai között is megállás nélkül köröztünk, kerülgettük a személyes tárgyakat, hogy aztán vissza-visszatérjünk az ágyban fekvő haldoklóhoz. Ruiznál minden játszik: a színészek csakúgy, mint a tárgyak, hol ijesztően távoliak, hol bensőségesen közeliek. Folyamatos mozgásban vagyunk, az idő konkrétsága váltakozik az emlékezet időnkívüliségével, melynek révén hol a thrillerek feszültsége, hol valami finom melankólia árad szét a párizsi szalonok díszletei között vagy az éjszakai légiriadók sötétjébe burkolt Párizs utcáin.

Bár kezdeti megérzéseink valami ilyesmit sejtettek, Ruiz mégsem tartozik az irodalmi adaptációk öngyilkos merénylőinek körébe, akik bár elvéreznek akció közben, de emléküket a nemes cél megszépíti. A hamvába holt hőstettek és nemes kudarcok után végre egy bátor és szép kísérlettel, a prousti világ megfilmesíthetetlenségének fityiszt mutató szerzői művel akad dolgunk. Ruiz filmje se nem pótszer, se nem alamizsna: nagy ívű, egységes alkotás, melynek befogadása, csakúgy, mint Proust szövege, türelmet igényel, cserébe azonban hasonló élvezettel szolgál, mint az írott műalkotás. Igaz, nem árt némi előképzettség a Hamelin utca és környéke tekintetében, az élmény azonban Proust előzetes ismerete nélkül is izgalmas. Ha Charlus, Gilberte vagy Saint-Loup neve az égvilágon semmit sem jelent számunkra, a mulandóság tragédiája, mely ezekből az álarcaikat sírig cipelő, az idő múlásával hiába hadakozó alakokból árad, személyes élménnyé alakul. Az időutazás, melyre befizethetjük magunkat, nem az utólagos belemagyarázásokkor nyer értelmet: egyszerre érzéki és elvont kaland, mely egy sajátos színekben pompázó világba vezet, ahol a giccs és a lilaság helyett a félhomály s némi aranyos árnyalat uralkodik.

Forgalmazza az FF Film & Music

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit.