Nagy az Isten állatkertje, de éppenséggel Prousté sem kicsi: Az eltűnt idő nyomában regényfolyamában a Delon által oly elegánsan eltáncolt Charlus báró csak egyike a nagyvadaknak, az 1900-as évek elejének párizsi szalonélete, melyben Proust tökéletes otthonossággal mozgott, még számos szent szörnyeteggel gazdagította a szerző gyűjteményét. Nem véletlen tehát, hogy a chilei származású Raoul Ruiz Proust-maratonján nagy a tülekedés, elvégre hétkötetnyi regényhősnek kell a filmátültetés teremtette új viszonyokhoz alkalmazkodnia. A megfilmesíthetetlennek tartott prousti emlékezésnek nem egész három órája van, hogy kitombolja magát: ennyi az emberileg még méltányos filmidő, ezalatt kell kiédesgetni a narrátor-szerző szellemét a palackból, elérni a combrayi és balbeci gyorsot, beleszédülni a teába áztatott Madeleine-sütemények keltette emlékfoszlányokba, bejárni az úri szalonok termeit és belesni a bordélyablakokon.
Sok a tennivaló, először is be kell indítani a filmet, úgyhogy máris rá kell nyitnunk a hálószoba ajtaját a szerzőre, aki belefáradván Az elveszett idő diktálásába, nagyítót ragad, hogy elmerülhessen a régi idők emlékeit őrző családi fotográfiákba. Vele merülünk mi is, s pillanatok múlva már szembe is jön a díszes kompánia. Az olvasottabbak a viszontlátás, a kezdők a felfedezés izgalmával vegyülhetnek el a prousti hősök társaságában. A hőn szeretett családtagok az író változatos formában megjelenő énjeivel, Odette, Gilberte, Bloch, Rachel és Saint-Loup alakjával keverednek, de itt vannak a társasági sznobok, a törtetők és a rendellenesek, a művészek és műkedvelők is, akik az írói emlékezet kénye-kedve szerint hol feltűnnek, hol elvesznek a főszereplővé tett időben. Nagy tehát a forgalom, felvonul az arisztokratacirkusz, s velük együtt a színészi elit is: a legnagyobbak tiporják egymást, csak hogy beírhassák magukat a prousti Ki kicsodába. Catherine Deneuve Odette-je fejedelmi nyugalmat áraszt, Vincent Perez Morelje kegyetlen, pökhendi, Emmanuelle Béart Gilberte-je ideges szépség, Pascal Greggory pedig az öncsaló pozőrt alakítja érzéssel Saint-Loupként. Bár szerepük méretétől függetlenül mindannyian az utóbbi idők legjobb teljesítményét hozzák ki magukból, a Charlus-t alakító John Malkovichot egyikük sem képes kiütni a nyeregből. Delon mosolyát ezúttal Malkovich ideges vihogása váltja fel Charlus, a démoni férfi-nőként. A sztárperformance olyan hatásos, hogy magát a szerzőt is háttérbe szorítja, pedig Ruiz Proustja sem könnyen felejthető látvány. Az olasz karakterszínész (értsd: jobbára teljesen ismeretlen) Marcello Mazzarella személyében olyasvalakit sikerült becserkészni az író-narrátor szerepére, aki a megszólalásig hasonlít Az eltűnt idő nyomában köteteit díszítő Proust-portréhoz. Mazzarella Proustja mint valami csöndes mosolyú, láncait diszkréten csörgető kísértet járja be a szerző emlékeiből táplálkozó világot, a gyermekkor paradicsomától az első világháború zavarodottságáig. Inkább némajáték az övé, mellyel hasztalan igyekszik ellensúlyozni Charlus-Malkovich csörömpöléshez hasonlító folyamatos figyelemfelkeltését.
A törékeny Marcelhez hasonlóan a történet aktívabb szereplőit sem érheti vád, hogy elkoptatnák a veretes prousti szövegeket. A szövegmondás egyhangúságát, amely Schlöndorff filmjéből Proust-szavaló versenyt csinált, Ruiznál a kamera izgágasága igyekszik ellensúlyozni. Már a szerző hálószobájának falai között is megállás nélkül köröztünk, kerülgettük a személyes tárgyakat, hogy aztán vissza-visszatérjünk az ágyban fekvő haldoklóhoz. Ruiznál minden játszik: a színészek csakúgy, mint a tárgyak, hol ijesztően távoliak, hol bensőségesen közeliek. Folyamatos mozgásban vagyunk, az idő konkrétsága váltakozik az emlékezet időnkívüliségével, melynek révén hol a thrillerek feszültsége, hol valami finom melankólia árad szét a párizsi szalonok díszletei között vagy az éjszakai légiriadók sötétjébe burkolt Párizs utcáin.
Bár kezdeti megérzéseink valami ilyesmit sejtettek, Ruiz mégsem tartozik az irodalmi adaptációk öngyilkos merénylőinek körébe, akik bár elvéreznek akció közben, de emléküket a nemes cél megszépíti. A hamvába holt hőstettek és nemes kudarcok után végre egy bátor és szép kísérlettel, a prousti világ megfilmesíthetetlenségének fityiszt mutató szerzői művel akad dolgunk. Ruiz filmje se nem pótszer, se nem alamizsna: nagy ívű, egységes alkotás, melynek befogadása, csakúgy, mint Proust szövege, türelmet igényel, cserébe azonban hasonló élvezettel szolgál, mint az írott műalkotás. Igaz, nem árt némi előképzettség a Hamelin utca és környéke tekintetében, az élmény azonban Proust előzetes ismerete nélkül is izgalmas. Ha Charlus, Gilberte vagy Saint-Loup neve az égvilágon semmit sem jelent számunkra, a mulandóság tragédiája, mely ezekből az álarcaikat sírig cipelő, az idő múlásával hiába hadakozó alakokból árad, személyes élménnyé alakul. Az időutazás, melyre befizethetjük magunkat, nem az utólagos belemagyarázásokkor nyer értelmet: egyszerre érzéki és elvont kaland, mely egy sajátos színekben pompázó világba vezet, ahol a giccs és a lilaság helyett a félhomály s némi aranyos árnyalat uralkodik.
Forgalmazza az FF Film & Music
