1983-ban még Wim Wenders támogatása és A dolgok állásából kispórolt fekete-fehér nyersanyag kellett ahhoz, hogy leforgathassa a Florida, a paradicsom első, harmincperces változatát. Az azóta eltelt két évtized során Jarmusch Hollywood sztárjait is lenyűgözte. Legutóbbi játékfilmje, a Hervadó virágok már igazi sztárparádé, melyben Bill Murray mellett Sharon Stone, Jessica Lange és Julie Delpy is látható.
*
Magyar Narancs: Mennyire jellegzetes az a kép, amit a filmjében Amerikáról fest?
Jim Jarmusch: A Hervadó virágok távol játszódik az ország ne-vezetességeitől. Ez egy névtelen Amerika: a cselekmény nem kötődik konkrét helyszínekhez. Ha van jellegzetessége, akkor az leginkább a mindennapossága, a jellegtelensége.
MN: Miért éppen Jean Eustache francia filmrendezőnek ajánlja?
JJ: Csodálatos filmeket készített, tiszta, megalkuvást nem ismerő alkotásokat - sokat jelentenek nekem. Költő volt, aki filmekbe fog-lalta a költészetét. Sosem adott az elismerésre, a siker és a pénz közömbös volt neki. Talán ezért is vagyunk manapság haljamosak megfeledkezni róla. Nagyon különböző stílusú filmeket forgatott, de keveset. Talán A mama és a kurva a legismertebb, ami a Hervadó virágokhoz hasonlóan arról szól, hogy a férfiak és nők mennyire képtelenek megérteni egymást.
MN: A fő inspirációt tehát Eustache filmjeiből merítette?
JJ: Az igazat megvallva inkább Fassbinder alkotásai inspiráltak, ráadásul igencsak szokatlan módon. Sosem nézek ugyanis filmeket, amikor a sajátomra készülök. Most mégis rám jött, hogy Fassbinder-filmeket kell hogy nézzek. Különösen azt szeretem benne, ahogy a művében szereplő alakokat, akiknek normálisan a közelükbe se merészkednénk, emberi közelségbe tudja hozni. Most készítettem először filmet egy olyan alakról, akivel a történet elején magam sem szimpatizáltam. Mind-eddig valamennyi szereplőmmel jóban voltam már a kezdetektől. Akármilyen fogyatékosságuk is volt, szerettem őket. Ezt az egyet kivéve. Egyáltalán nem érdekelt, ki ez a Don Johnston. Érdektelen figura, akivel még egy sört sem lett volna kedvem meginni. A lecke tehát adott volt: hogyan tudom megkedvelni a film végére. Bill Murray-ben megvan az a képesség, hogy végigvigyen ezen az úton. Fassbinder is éppen emiatt vált hirtelen fontossá. Ez persze nem azt jelenti, hogy elkezdtem volna majmolni a stílusát. A Hervadó virágokban semmiféle utalás nincs őrá.
MN: Fassbinderen kívül kinek nem tudott mostanában ellenállni?
JJ: Sokszor rám tör ez az érzés, de nemcsak rendezőkkel, hanem színészekkel kapcsolatban is. Amikor kitör belőlem a rajongó, nincs mese, végig kell néznem az öszszes filmjüket. Most például Steve McQueen a soros. Már alig várom, hogy belekezdjek A Thomas Crown-ügybe.
MN: Mit szól ahhoz, hogy anyagilag a Hervadó virágok az eddigi legsikeresebb munkája?
JJ: A filmkészítés anyagi oldala mindig hidegen hagyott. Boldoggá tesz persze a siker, ha sokan megnézik valamelyik filmemet, de még nem okozott álmatlan éjszakákat, hogy egy-egy munkám mennyit hozott a pénztáraknál. Ha a pénzre hajtanék, valószínűleg már jó ideje Hollywoodnak dolgoznék, és mostanra nyilván meg is gazdagodtam volna. Félreértés ne essék, egyál-talán nem nézem le a hollywoodi filmgyártást, sok fontos alkotást köszönhetünk a nagy stúdióknak, egyszerűen arról van szó, hogy a filmkészítésnek ez a módja engem nem érdekel, s e tekintetben nagyon is makacs vagyok.
MN: Az Elveszett jelentés sikere indította arra, hogy Bill Murrayvel forgasson?
JJ: Bill-lel már az Elveszett jelentés előtt munkában voltunk, igaz, akkor még egy másik forgatókönyvemen dolgoztunk, melynek Three Moons in the Sky volt a címe. Három éve Cannes-ban nagyjából össze is szedtem rá a pénzt, mire azonban hazaértem, rájöttem, hogy még rengeteg munka van a könyvvel. Mivel azonban gyűlölöm újraírni a forgatókönyveimet, inkább letettem az egészről. Átugrottam Bill-hez, és bevallottam, hogy a pénz összejött ugyan, de nem érzem úgy, hogy erre a történetre két évet áldoznék az életemből. Billnek tetszett az eredeti elképzelés, úgyhogy egy kicsit letörte a dolog, de hajlandó volt meghallgatni egy időközben támadt másik ötletemet. Előadtam hát a Hervadó virágok kezdetleges változatát, mire csak annyit mondott: "Hát jó, akkor ezt csináljuk." Úgyhogy ebben maradtunk.
James Mottram
(fordította: Köves Gábor)
visszhang-extra
Hervadó virágok
Húsz évvel ezelőtt Jarmusch izgága lézengői valóban kilógtak a tornasorból, mára azonban Jarmuschék azok, akikhez a magukat öntudatosan függetleneknek kikiáltó filmesek egész sora igazodik. Hogy Bill Murray permanens letargiába és kifogástalan bőrkanapéjába süppedt alakja egy cseppet sem hat újdonságnak, az jórészt éppen a savanyú képű hősökre rákapott erős középmezőnynek köszönhető. Mit tesz hát a mester, hogy megőrizze fiatalos formáját és jó időeredményét? A dolgok jelen állása szerint az égvilágon semmit. A végső vágás jogának birtokában kényelmesen fogalmazza újra és rendezi össze rövidfilmnyi történeteit, ellentétben azonban a hasonló előjogokkal bíró Woody Allennel, ő elég ritkán forgatja le ugyanazt, hogy rá ne unjon a közönség. Fapofáit nehéz is megunni, ami részben annak a nem elhanyagolható ténynek köszönhető, hogy még mindig a mester tűnik a legjobb megfigyelőnek a placcon. Murray idősödő Don Juanja - akit egy névtelen levél és egy ügybuzgó szomszéd robbant ki a kényelmes köldöknézés állapotából - ismeretlen terepre ér, amikor fiatalkori szerelmei és egy neki tulajdonított fiúgyermek nyomába ered. A zavarosba tévedő alak védekező egykedvűsége látványos show-elem, a helyenként pozőrködésbe hajló alakításnál azonban jóval meggyőzőbb, amikor Jarmusch az apró holmik közül bányássza elő poénjait. A történetmondás nem az ő asztala, a mellékes részletek magától értetődő abszurditásához azonban még mindig neki van a legjobb szeme.
-kg-
A Best Hollywood bemutatója
