Orosz Ágnes

A fesztivál, mely a szervezők szerint mára elérte a még kézben tartható méreteket, idén a megszokott húzónevek nélkül fut, de az újabb nézettségi adatok bizonyára igazolni fogják, hogy már ezt is megteheti.

Magyar Narancs:

Magyar Narancs: Mi fogta meg ebben a történetben annyira, hogy úgy gondolta, érdemes rá négy évet áldoznia az életéből?

Míg a nagy stúdiók egyes vélekedések szerint kifejezetten jól ellennének írók nélkül pár hónapig, és a tévétársaságok is át tudnák vészelni a nyarat showműsorokkal és a Big Brother egyre népszerűbb klónjaival, összhatását tekintve azonban a sztrájk villámgyorsan véget vetne az utóbbi évek konjunktúrájának. Igen, lehet, hogy az elmúlt évben rekordmennyiségű, huszonkét film kaszált százmillió dollár felett (bár három év alatt a mozijegyárak is több mint tizenöt százalékkal nőttek), és egy filmről manapság lényegesen több bőr húzható le, mondják a producerek, ám ez utóbbi a piac felaprózódásához is vezetett, ami még jobban megdobta a marketingköltségeket, így a tiszta nyereség növekedése sem olyan hatalmas, mint hinnénk. A színészeket, illetve forgatókönyvírókat képviselő szervezetek, a SAG és a WGA viszont arra hivatkoznak, hogy a nyolcvanas években született szerződések - tekintettel az akkor még gyerekcipőben járó video- és kábelpiacra - az indokoltnál sokkal alacsonyabb járulékokat állapítottak meg nekik, amit a gyártók is elismernek, csakhogy az indokolt összeg mértékéről egyelőre igen eltérők az elképzelések. Ugyan a színészek még nem kezdtek érdemi tárgyalásokat - az ő szerződésük egyébként csak június 30-án jár le, két hónappal később, mint az íróké -, utóbbiak a hónap elején határozatlan időre felálltak a tárgyalóasztaltól. Már az ajánlatokra vonatkozó számadatok is zavarosak, és az ellentétek forrása mindenekelőtt az, hogy ki hogyan is értelmezi ezeket. A minimumbér és a filmek újrahasznosításából befolyó járulékok emeléséből adódó éves többletköltség a három év során csupán 2,7 százalék lenne, állítják az írók, ám ez a producereknek ugyanezen adatok alapján ennek több mint a háromszorosára jött ki, részben, mivel az írók jelentős része a minimumbérnél jóval többet kap. Az újrahasznosításból eredő járulékokat viszont sok területen befagyasztanák a producerek, és olyan megegyezésre törekszenek, amely lehetőve tenné, hogy a filmeket többletköltség nélkül vetíthessék újra bizonyos időn belül. Ez önmagában komoly veszteségekkel járna az íróknak, tovább rontva az eddig sem túl nagylelkű ajánlatot. A WGA már kilátásba helyezte, hogy amennyiben nem történik érdemi előrelépés, ösztönözni fogja tagjait, hogy szerződés nélkül dolgozzanak az első két hónapban, majd csatlakozzanak a színészek sztrájkjához - feltéve persze, hogy a színészek időközben nem jutnak egyezségre. Hiszen míg a járulékokkal kapcsolatban egyeznek a két tábor érdekei, az írók a szerzői jogok területén is komoly változásokat szeretnének látni. A város történetében sokszor mellőzött alkotók ellenzik például a filmek előtt néha feltűnő, egyes rendezőknek egyéni alku során biztosított "A film by..." felirat használatát, ám az eltörlése a rendezők céhével (DGA) kötött megállapodást sértené. Szeretnék továbbá, ha a kollektív szerződés biztosítaná nekik, hogy részt vehessenek a szereplőválogatásban, bejárásuk lehessen a forgatásokra, és joguk legyen megnézni az aznapi musztereket. A Jeffrey Katzenberg vezette tárgyalóbizottság álláspontja szerint azonban az írók megnövelt beleszólása elkerülhetetlenül meghosszabbítaná és így drágábbá is tenné a gyártási folyamatot.

Pedig a világért sem hagynám ki, mert a nő már önmagában elképesztő, de ha ráadásul a fejébe veszi, hogy a sokadik ilyen éves borulás is róla fog szólni, akkor az úgy is lesz. Lett. Segít persze a jogosan vagy jogtalanul egekbe magasztalt friss lemez, a videó is nagyon ott van, csakúgy, mint a pasija, kultrendező, és még prezentálni is hajlandó. A show innentől lehet szemérmetlen rutin, a korábbiak mozdulatelemeiből összerakva, háttérben kivetítőn az életmű, nem más ez tulajdonképpen, mint egy kis darabja az New York-London tengelyre tervezett exkluzív koncertsorozat műsorának, csak Britney helyett Kylie van a pólóra írva. A nézőtéren derűs eksztázis, cowboyszerkós hipsterek, még a budapesti viewing partyn is. Két díj, best dance és best female, tiszta sor. Jöhet a többi.

Magyar Narancs: Filmje első ránézésre igen közel áll a sokak szerint kívánatos európai modellhez. Törekedett erre?

Nagyobb, töményebb és továbbra is vágatlan: több film, több terem

A város még 1977-ben vásárolta meg a Régi Zsinagógát azzal a céllal, hogy a szükséges felújítások után kulturális létesítményként működjön. A felújítás azonban elmaradt, az épület a kilencvenes évek elejéig gyakorlatilag üresen állt, állapota tovább romlott. Ekkor fedezte fel a MASZK (Magyar Alternatív Színjátszó Központ) Egyesület, amely éppen befogadószínháznak alkalmas épületet keresett. Az önkormányzat akkor hozzájárult a használatbavételhez, de a végleges használati jogot illető döntést bizonytalan időpontra halasztotta. A várakozás gyümölcse: tavasztól a Városi Ifjúsági Ház Kht.-é a jog, ők döntik el, ki használhatja ideiglenesen, a MASZK pedig sokévi sikeres működtetés után pályázhat, ha van kedve.

Alejandro Amenabar hősei egytől egyig fiatalok, és szörnyű dolgok történnek velük. Ismerős, persze, de a spanyol egyetemista eddigi két filmje ettől eltekintve semmiféle átfedést sem mutat a szappanopera-sztárokkal forgatott, elpusztíthatatlan tinihorror-szériákkal. Alapötletein viszont kedvvel kap a középszer is, hogy melyik filmek születtek így, némi tartalomismertetés után nem nehéz kitalálni. A Nyisd ki a szemed!-ben a technikai háttér jó érzékkel nincs túlmagyarázva, ezért hát nem is éri meg belekötni. Árulnak benne egy szolgáltatást, méghozzá főműsoridőben, melynek lényege, hogy a kliens élete egy tetszőleges ponton új irányt vesz, jó esetben a vágyai szerint valót. Mint álom, nyilván, és meg kell halni hozzá. Cesar egyik nap még gazdag, fiatal, gátlástalan és szerelmes, a következő pillanatban egyik megunt szeretője egy betonfalnak hajtja a kocsit, amiben ülnek. A nő meghal, Cesar arcából formátlan massza lesz, örökre. Mi lett volna, ha? Megtudjuk. Történetünk innentől megbízhatatlan időközönként jelentkezik az újabb és újabb lehetőségekkel, csak a Halloween-maszkot öltött fiút kérdezgető börtönpszichológus nem tágít belőle. Ennek megfelelően az időrend nagyrészt darabokban hever, és az effajta agymeresztőnek szánt filmek legjobb hagyományai szerint, ahogy az idő előrehaladtával összeáll pár dolog, továbbiak esnek szét. A végén aztán egyben kapjuk a magyarázatot, mintegy mellékelve az egyéni értelmezés lehetőségét is.

Nem tartja magát igazi filmesnek, de hogy ehelyett minek is, azt nem akarta vagy tán nem is tudta megmondani. A Pont Neuf szerelmesei rendezője, Leos Carax nyolc év után új filmet készített, a Pola X-et, amit az idei Francia filmnapokon mutattak be. Az időközben felnőtt csodagyerek élete saját bevallása szerint azóta is utazásról, találkozásokról és effélékről szólt, de gyanítható, hogy már azelőtt is. Irigyeljük érte.

A nagy sikerű ír filmhét vendégeként új filmjével itt járt az ember a ´92-es Síró játék emberarcú IRA-terroristája mögül. Alakításáért Oscar-díjra, sőt ugyanabban az évben Tony-díjra is jelölték, ráadásul a Someone who´ll watch over me című darabban egy túszt játszott. Rea Neil Jordan filmjeinek visszatérő szereplője, és néhány híressé vált honfitársával ellentétben nem veszi beskatulyázásnak, ha ír színészként emlegetik. Megszokott arckifejezése még éppen elviselhető gyomorproblémákat sejtet, köztudottan utálja a sajtót, aztán kiderül, hogy mindenről van véleménye, és ha már itt van, el is mondja.

Hollywood megtanult artfilmet csinálni. A Harcosok klubja után alig két héttel ez már a második stúdióprodukció, amely eddig csaknem példa nélkül az egzisztenciális biztonság után következő nyomor tüneti kezelésével operál, örvendetes generációváltás jeleként, ha úgy tetszik. Lester Burnhamnél ez jól kifejlett midlife crisisszal párosul. Hamarosan megjelenik egy vadonatúj vörös sportkocsi, szól a Pink Floyd, munka helyett konditerem, közben tépés és igen rosszul palástolt nyálcsorgatás következik tizenéves lánya legjobb barátnője után. Angela, a fantáziadús Lolita-paródia, az álmokban szigorúan vörös rózsaszirmok között nem veszi zokon a dolgot, sőt, csak hogy barátnőjét bosszantsa, még adja is Lester alá a lovat. Nincs mit szépíteni, szánalmas alak, fáradt öniróniával. Kevin Spacey létező és igen nagy gyakorisággal előforduló típust játszik könnyed pontossággal, és hogy mit tesz hozzá, amitől egyáltalán kíváncsiak vagyunk rá, azt csak ő tudja. Anette Bening hasonlóan túlreprezentált, munkamániás ingatlanügynökével olyan párt alkotnak, hogy nincs miért hibáztatni a gyereküket, ha csak engesztelhetetlen megvetéssel és közönnyel képes szemlélni őket. A fehér kerítések mögött piros rózsák, egyik szomszéd nyugalmazott fasiszta tiszt, a másik oldalon poszterre kívánkozó meleg párocska. Mellesleg a tiszt és képmutatásra nevelt fiának kapcsolata nyílt utalás Oscar Wilde hírhedt szeretőjének, Bosie-nak az apjához fűződő viszonyára, csakhogy itt az apa homofóbiája végül egy megalázó jelenetbe torkollik, ám ugyanúgy ez határozza meg a végkifejletet. A film csendes tabudöntögetésének része (továbbra is hollywoodi filmről van szó), hogy a fiú, aki hosszabb időt töltött diliházban, életveszélyes apja mellett a kocsiban készít egyenleget a dílerkedésből származó jövedelméről az iskolába menet, oszló madarakat filmez; a szereplők között az egyetlen, aki tudja magáról, kicsoda, és a látszattal ellentétben teljesen szabad, és emiatt nemcsak Lester, hanem az egész film hőse. Nem ismer el magánál feljebb valót, ennyiben a film is következetes, a gyerekek a szüleiket, az alkalmazottak a feletteseiket küldik el különösebb érdeklődés nélkül a picsába. A sok ismerős részlet ellenére amit kapunk, az különös módon lényegében és hangvételében semmi eddigihez sem hasonlítható. A Broadwayn pár éve zajos sikerrel játszott új Cabaret Tony-díjas rendezője, Sam Mendes első filmjét precíz, statikusan komponált képekben, a sitcomok világából kölcsönzött, ütemesen csattanó dialógusokkal teszi elénk, ami végkicsengésében vagy már előbb könnyen összezavar, mivel minden kulcsjelenetében más irányba visz. A végén még Angeláról is kiderül, hogy nem az az egyismeretlenes egyenlet, mint amire külseje predesztinálja. És mellesleg a szóban forgó amerikai szépség sem ő, hanem az valami egészen más.