vezetnek a vidám filmek,
ezért meg például az ember már önmagában is sok mindent hajlamos megbocsátani a franciáknak, de annyi biztos, hogy a sok pénz és különösebb mondanivaló hiánya ritkán tűnik ennyire jó kombinációnak, az utóbbi elfedésére alkalmazott irónia pedig többnek önmagánál. Benne a Montmartre-ra reinkarnálódott Audrey Hepburn csodálatos kettős életét a "ha már adsz, ne adj keveset" szellemében éli, titokban segít a körülötte élőkön, megleckézteti a gorombákat, és folyton cinkosan ránk mosolyog, mindezt egy ellenállhatatlanul színpompás képi világban, voltaképpen a giccsesebb párizsi képeslapokból összerakva, de úgy rendesen. Tényleg semmi nem lóg ki; rímszerűen ismétlődő beállításokkal, keresztutalásokkal még impozánsabbá tett poénrengeteg az egész, amibe nem nehéz belefeledkezni.
Másfajta, de szintén sajátos humor az Együttlété, melynek rendezője tavaly a Kurva Amallal mutatkozott be, és itt is jóindulattal szemléli szereplői érzelmi esendőségét, anélkül nevettet, hogy kiszolgáltatná őket. A hetvenes éveket szintén demitizáló Jégviharral ellentétben játékosan, alapvetően optimistán fejezi be a hippikommunában játszódó történetet. A voltaképpen főszerepet játszó gyerekek természetesen belülről bomlasztják a rendszert, nemcsak azzal, hogy húst és tévét követelnek, hanem érzelmileg is alapvetően más hozzáállást igényelnének a szüleiktől, mint amivel azok éppen kísérleteznek, s ez azzal is jár, hogy a felnőttek időnként kicsit kiszámítható (de szerencsére mindig kellő iróniával kezelt) viszonyainál az ő reakcióik sokkal hitelesebbnek és érdekesebbnek tűnnek. Moodysson kedves, érzékeny filmje alapvető kérdéseket vet fel a társas kapcsolatokról, és ezért az sem olyan zavaró, hogy a sok szereplő közül néha mintha teljesen elfeledkezne párról.
A Korcs szerelmek szereplőit a címbeli kutyákon kívül egy baleset köti össze, a fiatal munkanélküli, a híres modell és a titokzatos hajléktalan ily módon a film közepe felé találkozik, történeteiket előtte és utána párhuzamosan láthatjuk, de a filmidő háromfelé oszlik aszerint, hogy melyikükön van a hangsúly. Octavio a kutyáját viadalokra nevezi be, hogy a pénzből elszöktethesse bátyjának a mexikói valóságba kicsit belefásult feleségét; Valeria összeköltözik nős szeretőjével és kutyájával, akiért aztán képesek felverni egy vadiúj lakás padlóját; Chivo, az exgerilla befogadja Octavio sebesült kutyáját a sajátjai mellé, mire az megöli azokat. Bár a dolog nem előzmények nélkül való, ne várjunk itt Tykwer-féle precizitást, beletelik egy kis időbe, hogy kirajzolódjanak a szálak, a mexikói rendező filmje semmiképpen sem tűnik túlszerkesztettnek, igaz, soha nem is áll igazán össze. A gettó-Levi´s reklámesztétika a kutyaviadalokban tetőfokára érő nyerseséggel ötvözve mégis jobbára elfeledteti az individuális történetek haloványságát.
A fényképezés szintén nagyot dob a Mélyvízen, de még így sem tűnik többnek egy korrekt NYU-vizsgafilmnél, bár akár a két főszereplő (Tilda Swinton, Goran Visnjic) miatt is érdemes bemenni. Mit tesz egy jó anya, ha kiskorú meleg fia szeretőjét egy reggel holtan találja a ház előtt? Jelen esetben fogja magát, eltünteti a hullát, és aztán kérdez. A rendőrség nem is nagyon zargatja, a helyi keresztapa viszont zsarolná, de hiába, a szülői teendők mellett nem marad idő a pénzfelhajtásra. Szerencséjére saját neurózisát csakhamar sikerül átragasztani a jóképű pénzbehajtóra is, ám innentől leült a film, s csak az hozott némi izgalmat, amikor a sajtóvetítésen elszakadt a szalag. Akárcsak A vámpír árnyéka című film zseniális kulcsjelenetében, amint Murnau halhatatlan vámpírklasszikusát forgatja éppen Közép-Európa egyik erdejében. A rendező, hogy a kívánt hatást elérje, a főszerepet játszó színésze kilétét igyekszik mindenki előtt eltitkolni, csakhogy egyre nehezebb kordában tartania az igazi vámpírt, akit szerződtetett. Kettőjük párharca ez a
metaforákkal gazdagon átszőtt
film, mely egyben képes felkelteni a mára már jobbára halott műfaj keltette összes érzést. Bár természetesen Max Schneck a valóságban nem volt vámpír, az egész egyszerre hatásos és szeretnivaló; remek például a film elkészültéért felelős férfiak mindvégig machós viselkedése vagy a felismerhetetlenségig maszkírozott Willem Dafoe tragikomikus vámpírja.
Az évtized másik nagy német expresszionista klasszikusát, a Metropolist idézi egyébként az azonos című anime (mindkét eredeti szerepel az Örökmozgó műsorán), mely inkább egyfajta értelmezés, mint remake, és persze a műfaj nagyágyúi jegyzik. Ennek megfelelően teljesen jó, még ha a végkifejletéről vélhetően mindenkinek ugyanaz jut is az eszébe.
Orosz Ágnes
Titanic Nemzetközi Filmfesztivál, 2001. október 4-14., Kossuth, Toldi, Örökmozgó
