Film: Az élet kép (Titanic 2001)

  • Orosz Ágnes
  • 2001. október 11.

Zene

A fesztivál, mely a szervezők szerint mára elérte a még kézben tartható méreteket, idén a megszokott húzónevek nélkül fut, de az újabb nézettségi adatok bizonyára igazolni fogják, hogy már ezt is megteheti.
A fesztivál, mely a szervezők szerint mára elérte a még kézben tartható méreteket, idén a megszokott húzónevek nélkül fut, de az újabb nézettségi adatok bizonyára igazolni fogják, hogy már ezt is megteheti.Voltaképpen kár, hogy a hangulatos Toldi mozi visszaszorult a tágasabb Kossuthhoz képest, amiért ugyan sokban kárpótol a szomszédos cukrászda, mint az Amélie-típusú filmek nézésének szerves része. Eddig mindenképpen

vezetnek a vidám filmek,

ezért meg például az ember már önmagában is sok mindent hajlamos megbocsátani a franciáknak, de annyi biztos, hogy a sok pénz és különösebb mondanivaló hiánya ritkán tűnik ennyire jó kombinációnak, az utóbbi elfedésére alkalmazott irónia pedig többnek önmagánál. Benne a Montmartre-ra reinkarnálódott Audrey Hepburn csodálatos kettős életét a "ha már adsz, ne adj keveset" szellemében éli, titokban segít a körülötte élőkön, megleckézteti a gorombákat, és folyton cinkosan ránk mosolyog, mindezt egy ellenállhatatlanul színpompás képi világban, voltaképpen a giccsesebb párizsi képeslapokból összerakva, de úgy rendesen. Tényleg semmi nem lóg ki; rímszerűen ismétlődő beállításokkal, keresztutalásokkal még impozánsabbá tett poénrengeteg az egész, amibe nem nehéz belefeledkezni.

Másfajta, de szintén sajátos humor az Együttlété, melynek rendezője tavaly a Kurva Amallal mutatkozott be, és itt is jóindulattal szemléli szereplői érzelmi esendőségét, anélkül nevettet, hogy kiszolgáltatná őket. A hetvenes éveket szintén demitizáló Jégviharral ellentétben játékosan, alapvetően optimistán fejezi be a hippikommunában játszódó történetet. A voltaképpen főszerepet játszó gyerekek természetesen belülről bomlasztják a rendszert, nemcsak azzal, hogy húst és tévét követelnek, hanem érzelmileg is alapvetően más hozzáállást igényelnének a szüleiktől, mint amivel azok éppen kísérleteznek, s ez azzal is jár, hogy a felnőttek időnként kicsit kiszámítható (de szerencsére mindig kellő iróniával kezelt) viszonyainál az ő reakcióik sokkal hitelesebbnek és érdekesebbnek tűnnek. Moodysson kedves, érzékeny filmje alapvető kérdéseket vet fel a társas kapcsolatokról, és ezért az sem olyan zavaró, hogy a sok szereplő közül néha mintha teljesen elfeledkezne párról.

A Korcs szerelmek szereplőit a címbeli kutyákon kívül egy baleset köti össze, a fiatal munkanélküli, a híres modell és a titokzatos hajléktalan ily módon a film közepe felé találkozik, történeteiket előtte és utána párhuzamosan láthatjuk, de a filmidő háromfelé oszlik aszerint, hogy melyikükön van a hangsúly. Octavio a kutyáját viadalokra nevezi be, hogy a pénzből elszöktethesse bátyjának a mexikói valóságba kicsit belefásult feleségét; Valeria összeköltözik nős szeretőjével és kutyájával, akiért aztán képesek felverni egy vadiúj lakás padlóját; Chivo, az exgerilla befogadja Octavio sebesült kutyáját a sajátjai mellé, mire az megöli azokat. Bár a dolog nem előzmények nélkül való, ne várjunk itt Tykwer-féle precizitást, beletelik egy kis időbe, hogy kirajzolódjanak a szálak, a mexikói rendező filmje semmiképpen sem tűnik túlszerkesztettnek, igaz, soha nem is áll igazán össze. A gettó-Levi´s reklámesztétika a kutyaviadalokban tetőfokára érő nyerseséggel ötvözve mégis jobbára elfeledteti az individuális történetek haloványságát.

A fényképezés szintén nagyot dob a Mélyvízen, de még így sem tűnik többnek egy korrekt NYU-vizsgafilmnél, bár akár a két főszereplő (Tilda Swinton, Goran Visnjic) miatt is érdemes bemenni. Mit tesz egy jó anya, ha kiskorú meleg fia szeretőjét egy reggel holtan találja a ház előtt? Jelen esetben fogja magát, eltünteti a hullát, és aztán kérdez. A rendőrség nem is nagyon zargatja, a helyi keresztapa viszont zsarolná, de hiába, a szülői teendők mellett nem marad idő a pénzfelhajtásra. Szerencséjére saját neurózisát csakhamar sikerül átragasztani a jóképű pénzbehajtóra is, ám innentől leült a film, s csak az hozott némi izgalmat, amikor a sajtóvetítésen elszakadt a szalag. Akárcsak A vámpír árnyéka című film zseniális kulcsjelenetében, amint Murnau halhatatlan vámpírklasszikusát forgatja éppen Közép-Európa egyik erdejében. A rendező, hogy a kívánt hatást elérje, a főszerepet játszó színésze kilétét igyekszik mindenki előtt eltitkolni, csakhogy egyre nehezebb kordában tartania az igazi vámpírt, akit szerződtetett. Kettőjük párharca ez a

metaforákkal gazdagon átszőtt

film, mely egyben képes felkelteni a mára már jobbára halott műfaj keltette összes érzést. Bár természetesen Max Schneck a valóságban nem volt vámpír, az egész egyszerre hatásos és szeretnivaló; remek például a film elkészültéért felelős férfiak mindvégig machós viselkedése vagy a felismerhetetlenségig maszkírozott Willem Dafoe tragikomikus vámpírja.

Az évtized másik nagy német expresszionista klasszikusát, a Metropolist idézi egyébként az azonos című anime (mindkét eredeti szerepel az Örökmozgó műsorán), mely inkább egyfajta értelmezés, mint remake, és persze a műfaj nagyágyúi jegyzik. Ennek megfelelően teljesen jó, még ha a végkifejletéről vélhetően mindenkinek ugyanaz jut is az eszébe.

Orosz Ágnes

Titanic Nemzetközi Filmfesztivál, 2001. október 4-14., Kossuth, Toldi, Örökmozgó

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.