Fesztivál: Film, jelen, lét (Titanic 2000)

  • Orosz Ágnes
  • 2000. szeptember 28.

Képzőművészet

Nagyobb, töményebb és továbbra is vágatlan: több film, több terem
és a jelek szerint a tavalyi ütős felhozatalhoz hasonló vár minket idén is a mára már intézménnyé vált Titanicon. A húzónevek között ott találjuk az egyik Coent, Ang Leet, Guy Ritchie-t, Volker Schlöndorffot és egy bizonyos Coppolát, de mellettük bőven marad még felfedeznivaló. Kérjük, tegyék meg tétjeiket!Több-kevesebb bizonyossággal állítható már most, hogy ami tavaly a vérfertőzés és a valóságmanipuláció, az most

a kurvák és a Dogma

Világos, hogy ebből Lars Von Trier nem maradhatott ki, még ha nagy sajnálatunkra nem is a cannes-i fődíjas, egyébként kifejezetten anti-Dogma művével (Táncos a sötétben) képviselteti magát, hanem a tavalyelőtt már vetített, sok szempontból erősen vitatható Idiótákkal. A blokkot a Trier-filmekből (is) ismerős francia Jean-Marc Barr Szeretők című filmje, illetve a hamarosan a mozikban is látható Mifune kerekíti ki. Utóbbi, a kifogástalan színészi alakításokkal együtt, elődeihez képest valójában egy derűs kis film, szemet gyönyörködtető színvilággal, amolyan Dogma-light. Négy teljesen különböző ember, két testvérpár, közöttük egy luxusprosti áll a középpontjában, akik a véletlen folytán soha nem várt módon egymásra találnak, a Születésnappal ellentétben tehát a család de- helyett rekonstruálódik. Időközben a mozgalom már a kontinensen túl is szedi áldozatait, New York-i követői közé tartozik nem túl meglepő módon például Richard Linklater, akik három társával nemrég arra szövetkezett, hogy a kiáltvány szellemében és 150 000 dollár alatti költségvetéssel készítenek filmeket a következő Sundance-re. Amos Kollek nem volt köztük, mégis mindkét filmje, mely idáig eljutott hozzánk, a Sue és most a Fiona magukon hordozzák egy Dogma-film ismérveit. Bár összhatásban elődje mögött marad, a Fiona a fesztivál némely legmegrázóbb képsorát tálalja, a nagyvárosi pokol már emészthetetlen szeletét. Az Anna Thomson alakította két karakter, a magányos munkanélküli és a kábítószeres prostituált között valójában nem sok a különbség. Kollek képsorait esetlegesen pakolja egymás mellé, a történések előzményeit gyakran nem mutatja, ezzel is megfosztva abszolút jelentőségüktől hősnői életében az egyes eseményeket.

A mezőny nemzeti összetétele

nagyjából tükrözi az uralkodó fesztiváltrendeket, az angolszászok mellett eltéveszthetetlenül jelen van a Távol-Kelet és Irán, viszont feltűnően visszaszorultak a franciák, idén jobbára Erick Zonca (Élet, amiről az angyalok álmodnak) új filmje és egy újabb botrányfilm, a Dugj meg! képviseli őket. Utóbbi, egy pornó közeli Thelma és Louise-történet - ahogy az lenni szokott -, elég vegyes fogadtatásban részesült, ahol vetítették, ennek ellenére a tavalyi tapasztalatok alapján nem kétséges, hogy az egyik hot ticket lesz majd. Az amerikai filmek mezőnyéből az egyik biztos befutó maga az Amerikai film, Tom DiCillo Csapnivalója óta nem készült ennyire élvezhető munka az elsőfilmezés nehézségeiről, pedig ez önmagában nem nevezhető sikerágazatnak. Szerencsére a Coppola lány is jobban rendez, mint játszik (Keresztapa III.), bemutatkozása, az Öngyilkos szüzek a fesztiválközönségek kedvence lett világszerte.

Előreláthatólag

a játékfilmes kínálat

is hozza a színvonalat, az animációt ismét a Quay fivérek és a japán csodának tartott Miyazaki képviseli A vadon hercegnőjével, a dokumentumfilmek között a kötelező Berlin-portré mellett két komolyabb hangvételű, korrekt alkotás (Pripjat, 175. paragrafus) kapott helyet, továbbá zenei ihletésű darabok a megszokott mennyiségben. Kezdve egy saját szemszögből rögzített pokoljárással a kilencvenes évek alternatív zeneiparának bugyraiban (Amikor a nyúl viszi a puskát), de nem maradhat ki egy aktuális lenyomat a rave-kultúra pillanatnyi állásáról (Fiatalok az éjszakában), illetve egy-két rövid életű, ám annál dekadensebb punkegyüttes pályájának felvázolása (Szenny és Düh - Sex Pistols, Benjamin Smoke - Smoke). Persze zenéről szól valahol a Downtown 81 is, hisz többek között a rap születésének idején járunk, ahogy követjük Jean-Michel Basquiatot, az ultralaza graffitiművészt ezen a nemrég előásott, korabeli felvételekből összeállított időutazáson, egy olyan korszakban, mikor még Blondie volt az isten, Basquiat meg közben Keith Haringgel és Madonnával lógott, és utóbbiakat a Hudsonon túl kutya sem ismerte. Most bezzeg az kerlund klipösszeállítás szélesvásznon hozza kedvenc dívánkat, természetesen az utolsó két legjobb videójában, és még az ügyeletes boytoy legújabb filmje (Blöff) is műsoron van. Ami még a keresztpromóció nélkül is a másik hot ticket lenne alighanem.

Orosz Ágnes

Titanic Filmjelenlét Fesztivál, október 5-15.; Toldi, Örökmozgó, Kossuth

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.