"Beteg voltam"

Leos Carax filmrendező
szerző
Orosz Ágnes
publikálva
2000/16. (04. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nem tartja magát igazi filmesnek, de hogy ehelyett minek is, azt nem akarta vagy tán nem is tudta megmondani. A Pont Neuf szerelmesei rendezője, Leos Carax nyolc év után új filmet készített, a Pola X-et, amit az idei Francia filmnapokon mutattak be. Az időközben felnőtt csodagyerek élete saját bevallása szerint azóta is utazásról, találkozásokról és effélékről szólt, de gyanítható, hogy már azelőtt is. Irigyeljük érte.

Magyar Narancs: Előző filmje, A Pont Neuf szerelmesei még az évtized elején készült. Mit csinált azóta?

Leos Carax: Beteg voltam, szerelmes voltam, írtam, és leginkább sokat utaztam.

MN: Mit írt?

LC: Rengeteget álmodom, egy éjjel több álmom is van, és ezeket írom le. Nem úgy, mint amikor az ember reggel felkel és leírja az álmát, hanem mintha még mindig benne lennék.

MN: A Pola X-ben is van valami álomszerű. A saját álmainak volt valami köze hozzá?

LC: Igen, a film tulajdonképpen egy álommal is kezdődik. A jelenet onnan jött, hogy a háború alatt Boszniában voltam, láttam a lebombázott temetőket, és mikor visszatértem Franciaországba, az én álmaimban így jöttek elő. A filmben Isabelle-ről sem lehet tudni, hogy létező vagy kitalált személy, de olyan, mintha egy ilyen lebombázott sírból jött volna elő. Egy kortalan figura, aki végigélte az emberiség történetét.

MN: Az ember azt hinné, hogy ennyi idő után nehéz lehetett a visszatérés, ám az élvonalbeli szereplőgárdából ítélve sokan bizalmat szavaztak önnek.

LC: Úgy mondanám, hogy számomra a visszatérés nem volt nehezebb, mint a kezdet. Soha nem tekintettem magam igazán filmesnek, nem végeztem filmiskolát, nem jártam végig a szamárlétrát. Nagyon korán, tizennyolc évesen kezdtem. Ugyanolyan nehéz volt most belevágni, mint akkor. Leginkább pénzt találni, mert A Pont Neuf szerelmesei nagyon költséges film volt, és emellett bukás Franciaországban.

MN: A Pola X-et hogy fogadta a francia közönség?

LC: Szintén nagy bukás. Soha nem voltak sikeresek a filmjeim otthon, legalábbis, amikor kijöttek. Idővel aztán azzá válnak. Mondhatjuk úgy, hogy amint időben távolodunk, és Franciaországtól távolodunk, végül is sikeresek a filmjeim, és ez valamelyest kárpótol.

MN: Filmjében egyszerre van jelen a francia film két meghatározó vonulata, az egyik a klasszikus szépek és gazdagok, vagyis a Catherine Deneuve-vonal, a másik pedig a nagyvárosi nyomor nyers realizmusa. Tudatos volt ez a kontraszt?

LC: A film egy utazás a fényből a sötétség felé. Persze a fényben is rengeteg sötét folt és árnyék van, és ugyanakkor a sötétségben is rengeteg a fény.

MN: A főszereplő Pierre segíteni szeretne vélt nővérén, és ezért minden mást felad, ám végül mindenkit romba dönt, saját magát is. Az lenne a film üzenete, hogy van, akin már nem lehet segíteni?

LC: Azt gondolom, hogy a filmeknek soha nem üzenetet kell hordozniuk, hanem kérdéseket kell feltenniük, a kérdésekre pedig nincs válasz. A Pola X az első olyan filmem, ami egy regény adaptációja, ez a regény nagyon fontos szerepet játszott az életemben. Egy regényszerű tragédiának fogható fel. Pierre ugyanúgy hős, mint Hamlet. Jót akar, jól akarja csinálni, de túl kicsi ahhoz, hogy megvalósítsa. Úgy érzem, ez a film az ember éretlenségéről is szól.

MN: Eddigi filmjeiben közös, hogy a főszereplő fiatal és beteg. Van ennek valami metaforaértéke?

LC: Gyermekkorom óta két rémkép üldöz, a háborúé és a betegségé.

MN: Egy ilyen filmnél, mint a Pola X, beszél a színészeinek a szereplők motivációjáról, vagy rájuk bízza a szerep értelmezését?

LC: Én nem rendezem, kiválasztom a színészeket, ami persze nagyon nehéz. Olyanokat választok, akiknek szükségük van a filmemre, szükségük van a történetre a saját életükhöz. Aztán a munka során megpróbálom úgy alakítani, hogy ne legyen más választásuk, mint hogy a film nyelvét valósítsák meg.

MN: Önt első filmjei alapján az új hullám örököseként emlegették. Hova sorolná saját magát?

LC: Mint említettem, nagyon korán kezdtem el filmet készíteni, és tulajdonképpen a munka közben tanultam meg, hogy kell. Két irányzat volt, ami alapvetően meghatározott, a némafilm és az új hullám. Az első két filmemmel igyekeztem visszafizetni a kölcsönt, amit tőlük kaptam. Jelen pillanatban nincs olyan vonulat, amivel rokonságot éreznék, de azt sem mondhatom, hogy teljesen külön áll mindentől, amit csinálok. Mint mondtam, nem tartom magam hivatásos filmesnek, minden filmem után történnie kell valaminek, hogy újra vágyat érezzek egy következő elkészítéséhez. Gyakran az utazások, találkozások, nőkkel való találkozások azok, amiktől eszembe jut valami. Minden egyes filmnél az a fontos, hogy amikor az ember újat csinál, már ne legyen ugyanaz a személy, mint aki az előző előtt volt.

szerző
Orosz Ágnes
publikálva
2000/16. (04. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...