Fésős András: Hogy mindennek mi az oka, az sokkal inkább a témában keresendő. Szerettem volna, hogyha épp ily módon tudok jobban rálátni erre a Magyarországon játszódó történetre. Teljesen véletlenül találtam rá erre a szigetre a német tengerparton, gyakorlatilag a kontinens szélén. Volt egy angol barátom, aki egy szerelmi történetet kezdett el mesélni nekem, aztán volt ennek egy másik kiindulópontja, hogy van valaki itt, és van valaki Magyarországtól távol, és elindul közöttük egy nagyon erős vonzalom egy bűnügyi szál kapcsán. Ez a szál egy idő után el is van hagyva a filmben, csak a nyomok maradnak belőle. Nem akartam megindokolni, hogy ennek a fiúnak mi van a hátterében, vagy bűnügyi szempontból bemutatni a balesete következményeit. A mai filmek többsége az itteni piti problémákkal foglalkozik. Persze ebből is lehet építkezni, de úgy gondolom, hogy ezek napi válaszok. Nem mondom biztosra, hogy az én filmem túlmutat bármilyen hétköznapi jelenségen, bár bennem megvolt ez a szándék. Grunwalsky mondta is nekem, hogy azért vannak problémái ezzel a filmmel, mert nem gyökerezik a magyar történelmi valóságban. Én felvállalom, hogy ez egy melodráma.
MN: Miután megnyerte a Magyar Mozgókép Alapítvány és az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) pályázatát, a forgatókönyvet elvitte a mannheimi fesztivál mellett működő forgatókönyvpiacra. Hogy kell egy ilyet elképzelni, és mi történt ott?
FA: Ez úgy működik, hogy először el kell küldeni ennek az alapítványnak, akik ezt továbbítják különböző producereknek, és ha legalább tíz érdeklődik iránta, akkor meghívják. Ott aztán pontosan be van osztva, hogy mikor kivel kell beszélned, kérdezgetnek, aztán elkezdik a saját elképzeléseiket mondani: hogy csinálnák meg, mennyi pénzből, mit vállalnának fel. Volt egy német producer, aki vállalta volna a németországi forgatásrészt. Ez akkor volt, amikor az ORTT-től megkaptuk a húszmillió forintot, és kimentünk a megállapodást véglegesíteni egy újságkivágással, hogy igen, ez fedezi a hazai költségeket, mivel hivatalos papírt az ORTT-től nem lehetett szerezni, csak a következő évben akarták megkötni a szerződést. Emiatt ettől elestünk. Aztán volt egy holland nő, akinek az volt a feltétele, hogy Hollandiában forgassunk, egy másik német pedig a fehérorosz maffiát akarta bevonni a történetbe stb. Persze mindezeket meg lehetett volna tenni, de akkor hol marad az, amiből ez az egész elindult? Aztán egy évvel később megkaptuk az ORTT-pénzt, és végül a TV 2-től és Duna TV-től kaptunk még.
MN: A filmet Cannes-ba is meghívták.
FA: Igen, a filmszemle után valóban kaptunk egy meghívást, viszont sehonnan sem tudtunk pénzt szerezni az angol feliratos kópiákra. Ezért késtünk le négy fesztivált, többek között a cannes-it is, mert csak mostanra készültek el. Ebből is látszik, hogy a finanszírozás, a gyártás, a forgalmazás és a terjesztés nincs kidolgozva, teljesen másodlagos jelentőségű terület itthon. Semmi köze egyiknek a másikhoz. Azt kellett megélnünk, hogy a finanszírozót, aki az esetek döntő többségében az állam, nem érdekli, hogy túl azon az összegen, amit tőle kapunk, a film hogy gyártódik le, mi lesz belőle, a gyártót nem érdekli, hogy azon az összegen túl mivel kell elszámolnia a finanszírozónak. Nincsenek felelősségek, nincs az a pont, ahol a személyes érdekeltség megjelenne. Ez egy önmaga nehezékében élő rendszer, és elképesztő, hogy gyakorlatilag minden egyes közép-európai és kelet-európai országban van filmtörvény, nálunk meg nincs. A legutóbbi tervezetet újból visszadobta a filmes szakma, mert bizonyos pontokkal elégedetlen, pedig csak arra kellene, hogy legalább legyen egy bázis, aminek alapján bármiféle korrekciót lehet végezni rajta. Úgy tudom, hogy amennyiben ez a tervezet most ősszel nem kerül a parlament elé, akkor kb. újabb öt évet kellene várni ahhoz, hogy egyáltalán foglalkozzanak vele.
MN: Szerinted egyébként létezik európai film mint új kategória, amely nem az amerikaival szemben, hanem a nemzeti filmgyártások mellett definiálja magát, egyfajta új identitás hordozójaként?
FA: Az európai filmnek nagyon erős gyökerei vannak, amik szerintem inkább szellemtörténetiek. De sajnos már sehol nincs a tíz-tizenöt évvel ezelőtti önmagához képest. Az amerikaiak átvettek, amit tudtak, néha már észre sem lehet venni, annyira jól sikerült nekik. Az európai film pedig védekező alapállást vett fel, és úgy akarja meghatározni magát, hogy ő mi nem. Az, ami tulajdonképpen a szerzői film, hogy rábízzanak egy ember gondolkodására egy témát, mert az filmként tud működni, van benne annyi átütőerő, az itt most már szétcsúszik. Ma már nincsenek találkozási pontok, mint mondjuk voltak még hat-nyolc évvel ezelőtt is. Így sokkal inkább megragadható az, hogy szervezetileg próbálják összefogni az európai filmkérdést, mintsem gondolati értelemben.
Orosz Ágnes
