A nagy sikerű ír filmhét vendégeként új filmjével itt járt az ember a ´92-es Síró játék emberarcú IRA-terroristája mögül. Alakításáért Oscar-díjra, sőt ugyanabban az évben Tony-díjra is jelölték, ráadásul a Someone who´ll watch over me című darabban egy túszt játszott. Rea Neil Jordan filmjeinek visszatérő szereplője, és néhány híressé vált honfitársával ellentétben nem veszi beskatulyázásnak, ha ír színészként emlegetik. Megszokott arckifejezése még éppen elviselhető gyomorproblémákat sejtet, köztudottan utálja a sajtót, aztán kiderül, hogy mindenről van véleménye, és ha már itt van, el is mondja.MaNcs: Amióta a Síró játékban egy IRA-terroristát játszott, a sajtó folyamatosan politikai állásfoglalásokra készteti az északír konfliktussal kapcsolatban. Hogy viseli?
Stephen Rea: Mivel egy olyan országból jövök, ahol harminc éven át háborús viszonyok uralkodtak, elkerülhetetlen, hogy ez a munkámban megjelenjen valamilyen formában. Egyébként azóta rengeteg ilyen szerepet utasítottam vissza, mert nem hittem, hogy segítenének. A Síró játékról viszont azt hiszem, volt értelme, a maga módján segített változtatni a dolgokon. Hogy a kérdésére feleljek, valójában nem zavar, megvannak a saját nézeteim. Belátom, hogy az IRA rengeteg borzalmas dolgot követett el, de tudom, miért jött létre. Nem csak úgy, a semmiből bukkant elő, hanem válaszul arra a masszív elnyomásra és diszkriminációra, ami Észak-Írországban 1969 óta folyt. Egészen őszinte akarok lenni ezzel kapcsolatban. Létezik egy ilyen mcCarthysta hozzállás, hogy ha valaki nyilvánosan nem nyilatkozik kellően elítélő hangon az IRA-ról, akkor a közvélemény nagy része automatikusan ellene fordul. Az unionisták nagyon sokáig igazgatták önkényesen Észak-Írországot, és a békefolyamatot is hátráltatták. Úgy hiszem, a reakció minderre nagyon is érthető volt.
MaNcs: A nyolcvanas évek elején alapított egy színházi társulatot, ennek volt valamilyen politikai szándéka?
SR: Igen. A Field Day Theater szerepet akart vállalni az akkori helyzet megoldásában. A bemutatott darabok az identitáskereséssel foglalkoztak. A közönségünk sem a hagyományos színházi közönség volt, a mondanivalóért jöttek be a színházba. Akkor még elképzelhetetlennek látszott, hogy ennek valamikor vége lesz. Ehhez pedig a művészet is hozzájárult. A Síró játék szereplői is azért élték túl, mert megváltoztak. Az üzenet az volt, hogy igenis megváltoztathatjuk az országot.
MaNcs: Ön egyszer azt nyilatkozta, hogy az angolok alapvetően nincsenek tisztában önmagukkal. Mit értett ezalatt?
SR: Úristen, nem tudom. Tényleg borzalmas, hogy ezt mondtam. Az angolok egy nagyon összetett nemzet, nagyon összetett kultúrával. Gondolom, szándékosan valami sértőt akartam mondani, kiprovokálni valami reakciót. Én szeretem az angolokat, jók voltak hozzám, csak azt nem szeretem, ahogy az írekhez viszonyulnak. Valami okból kifolyólag mindenütt a világon szeretik az íreket, csak éppen ők nem. Az egyetlen nép, amellyel az angolok még mindig keménykedhetnek, mi vagyunk, és gondolom, néha nehéz ellenállniuk a kísértésnek.
MaNcs: Többé-kevésbé ismert tény, hogy a felesége, mielőtt összeházasodtak, az IRA tagjaként részt vett egy merényletben, és ezért nyolc évet kapott. Két gyermekük van, nekik hogyan beszélnek erről?
SR: Tudnak róla természetesen, de semmiféle ösztönzést nem kapnak, hogy ez az ő saját életüknek a részévé váljon. Persze teljesen más környezetbe születtek bele, mint amilyenben az anyjuk felnőtt. Ehhez kell alkalmazkodniuk, nem valamiféle hagyomány szerint neveljük őket. Mivel Dublinban élünk, tudtommal az iskolában sincsenek problémáik emiatt.
MaNcs: Mint ír színész, úgy érzi, küzdenie kell az írekről kialakult sztereotípiák ellen?
SR: Igen, létezik ilyen. Itt van például a tipikus kocsmai verekedés jelenete, ami a John Ford-filmekben volt divat utoljára. Ezt mindig beleteszik az amerikai közönség kedvéért, pedig higgye el, én otthon még életemben nem láttam ilyet, mert abszolúte nem tipikus.
MaNcs: Neil Jordan majdnem minden filmjében szerepelt, kivéve a számára áttörést hozó Mona Lisát. Ez afféle Scorsese-De Niro-kapcsolat önök között?
SR: Így is fel lehet fogni, hiszen az ő első filmje (Angel - a szerk.) az én első filmem is volt egyben. A Mona Lisában nem tetszett a felkínált szerep, ezért nem vagyok benne. Ami a párhuzamot illeti, az a különbség, hogy szerintem Scorsese sokszor engedett De Nirónak, nem vágta el ott, ahol már rég el kellett volna, és Neil nem ilyen. Ez persze más rendezőkkel is megesik, egyszerűen beleszeretnek a színészbe vagy még gyakrabban színésznőbe, ami kevésszer befolyásolja pozitívan a végeredményt.
MaNcs: Általában maga választja ki, melyik szerepet szeretné egy Jordan-filmben?
SR: Változó. A Michael Collinsnál például, ami nekünk íreknek egy nagyon fontos film volt, és minden ír színész játszani akart benne, Neil azt mondta: ebben muszáj lesz találnom neked valamit.
MaNcs: Új filmje, az Egy kapcsolat vége egy Graham Greene-regényből készült, és szintén Neil Jordan rendezte.
SR: Megmondom őszintén, először nem akartam elvállalni, mert nem találtam érdekesnek a figurát. Semmilyen szinten nem tudtam vele azonosulni. Csak annyit mondok, hogy ez egy olyan férfi, aki még soha életében nem hallott egy nőt elélvezni. Aztán Neillel kicsit dolgoztunk rajta, végül betettünk egy jelenetet, amiből kiderül, ez a férj nem azért hagyja annyiban a felesége és Ralph Fiennes viszonyát, mert annyira közönyös, hogy még csak észre sem veszi, hanem mert meg akarja tartani őt még ennek ellenére is.
MaNcs: Neil Jordan elismerte valahol, hogy a Síró játéknak volt egy olyan aspektusa, hogy a szerepe szerint önt az is vonzotta a nőben, hogy a barátjáé volt egyszer. Ez talán igaz egy kicsit ebben a filmben is, hiszen a legjobb barátjával csalja meg a felesége, és talán ezért nem bánja annyira.
SR: Nem tudom. ´szintén szólva az én fejemben ez nem fordult meg játék közben. Lehet, hogy rejtetten benne van ez is, és Neil így akarta, de én úgy fogtam fel, hogy ez a férfi nagyon szerelmes a feleségébe, és bármit megtenne, hogy mellette maradjon. Ettől sokkal érdekesebb, szenvedélyesebb alakká vált számomra.
MaNcs: A Síró játékkal kapcsolatban nyilatkozta, hogy amikor először látta, azt gondolta magáról, hogy rendben van, mikor másodszorra, rengeteg hibát fedezett fel, harmadszorra pedig ki kellett mennie a moziból. Minden filmjével így van utólag?
SR: Hát igen. Egyrészt nem érdemes túl sokat nézni magad. Persze a színészethez hozzátartozik az önmegfigyelés is, egyszer különben sem árt megnézni, hogy lásd, az elképzelésed a szerepről érintetlen maradt-e, érintetlenül hagyták-e. Ez még csak nem is attól függ, mekkorát vágnak belőle, egy kis vágással is elveszhet a lényeg. Míg az Egy kapcsolat vége nagyban meg lett vágva, a figura integritása megmaradt. Ezt leszámítva azonban utálom nézni magam. Nem csak pózból mondom, tényleg így van, mit csináljak.
MaNcs: A kilencvenes években huszonnégy filmet forgatott. Még ennél is sokkal több szerepajánlatot kapott, vagy egyszerűen nem tud nemet mondani?
SR: Az a helyzet, hogy a nyolcvanas években rengeteg darabban léptem fel, és csak pár filmben játszottam. Aztán meg eldöntöttem, hogy inkább az utóbbira koncentrálok, és tényleg rengetegben benne voltam; volt pár, amiben talán mégsem kellett volna. De ezt előre mindig nagyon nehéz megmondani, annyi minden elromolhat közben.
MaNcs: Nemet mondott viszont az X-aktákra.
SR: Ez az egész egy kicsit fel lett fújva szerintem. Az eredeti elképzelés szerint lett volna egy időszak, amikor David Duchovny távol van egy időre, és ezekben az epizódokban lett volna nekem egy nagyobb szerepem. Aztán David mégsem ment el, így az egész tárgytalan lett, ennyi.
MaNcs: Valahol azt írták, hogy egy darabot szeretett volna csinálni helyette, ami végül is nem jött össze.
SR: Igen, benne volt ez is. A Closer című darabról volt szó a Broadwayn. Madonna lett volna a másik főszereplő, de az utolsó pillanatban lemondta. Nagy kár, biztos jó lett volna. ´szintén szólva, szerintem nem bírja már a feszültséget, nem hajlandó kockáztatni többé.
MaNcs: A sajtótájékoztatón azt mondta, legközelebb rendezni akar. A színészeknél ez kézenfekvőnek tűnik egy idő után.
SR: Na igen. Ha egy színész egy kicsit is értelmesebb, felmerül, hogy miért nem rendez, és elkezdi kapni a forgatókönyveket. Másrészt köztudott, hogy kevés a jó forgatókönyv és szerep, így az ember egy idő után szükségét érzi, hogy maga kezdjen dolgozni egyen. Az időzítés pedig éppen jó, mert Neil ebben az évben nem forgat semmit. Ha pedig ezzel végeztem, szeretnék végre egy vígjátékban játszani.
Orosz Ágnes
