Bacsadi Zsófia

Scott Derrickson semmit sem bíz a véletlenre a Fekete telefonban.

Micsoda őrültség 2022-ben feldolgozni egy 1916-os némafilmsorozatot (Louis Feuillade: Vámpírok)?

Azonos elkötelezettség a fikció és a dokumentumfilm felé, a valóság rejtett rétegei iránti szenvedélyes érdeklődés és a rögzítésben meglelt elemi öröm. A munkásságán végigvonuló motívumok alapján úgy tűnhet, hogy Gyarmathy Líviát az isten is filmesnek teremtette.

Nem a véletlen műve, ha Pete McTighe sorozata felidézi bennünk a Hatalmas kis hazugságok emlékét.

A női test ijesztő. Ijesztő a külvilágnak és gyakran ijesztő a tulajdonosának is; legalábbis ezt tanította nekünk az utóbbi évek egyik legmeghatározóbb horrorfilmes hulláma (Ördög bújt beléd, Nyers, Sóhajok, Fekete hattyú, A boszorkány). Egyre gyakrabban női rendezők és forgatókönyvírók taglalják, hogyan változik, válik idegenné, taszítóvá, gyönyörűvé, erőssé; egyszerre börtönné és a szabadság forrásává a test.

Lehetett volna Az első áldozat a Fülig beléd zúgtam felemelő és szexi leszbikus párdarabja; olyasmi, amit a lányok iránt epedező lányok megérdemelnének.

Az amnézia hálás téma a filmben, alkalmat ad mindenféle narratív játszadozásra, és kiválóan vegyül minden zsánerrel (Az 50 első randi, Memento, Egy makulátlan elme örök ragyogása, Bourne-sorozat, Egyre távolabb). Egy jól megírt amnéziás főhős csúszós, ingatag azonosulási pontot nyújt, a cselekmény pedig egyenletesen adagolja a feszültséget és az izgalmat, miközben lassan csepegteti a háttér-információkat a főszereplőről.

A kalapot és csizmát viselő Robert Pattinson kikecmereg egy csónakból, majd kinyit egy méretes dobozt, abból kecsesen előlép egy miniatűr ló.

Annyi izgalmas irányba mehetett volna Stephen King 1980-as regényének új adaptációja.

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Az irodát telefingó és beosztottjait lyukas zokniban inzultáló Gary Oldman és a szigorú kiskosztümjeiben, szigorúan összepréselt ajkakkal dirigáló Kristin Scott Thomas az MI5 táplálékláncának két véglete: a hűvös üveggel és fémmel burkolt felső vezetés és a dohos, ragacsos kis irodákba száműzött kegyvesztettek, akik ilyen-olyan okok miatt felsültek a kémszakmában.

Egy maroknyi mutatós fiatal titokzatos, a boldogságuk felől érdeklődő SMS-t kap.