Szüleik természetesnek veszik közelségüket, bátorítják is barátságukat. Ám amikor elkezdődik az iskola, osztálytársaik gúnyt űznek kettősükből. A homoszexualitás vádja árnyat vet barátságukra, és Léo, hogy a fiúk közti respektjét megőrizze, eltaszítja magától Rémit. Döntésének súlyos következményei lesznek, ami örökre megváltoztatja mindkettejük és a családjuk életét is.
Lukas Dhont (Lány) filmjének nem titkolt szándéka, hogy intenzív érzelmeket ébresszen, és nem riad vissza a melodrámai eszközöktől sem. Remekül ragadja meg a férfivá válás határán álló fiúk közötti barátság érzékenységét és eldöntetlenségét. Az intimitás, ami gyerekkorban olyan természetesnek, magától értetődőnek tetszik, kamaszkorban kényelmetlen, szégyellnivaló lesz. A fiúkat arra neveljük, hogy magukba fojtsák érzéseiket, a kapcsolódás iránti vágyat. Dhont nem teszi világossá, hogy hősei melegek-e; a barátság és szerelem határmezsgyéjén egyensúlyoz, követve a kamaszkori szexualitás fluiditását és zavarosságát. A visszanyelt érzelmek éles dramaturgiai ellentétben állnak a rendező választotta melodrámai hangnemmel, a bukolikus táj a kamaszlélekben dúló viharokkal; sokszor szinte már sok is az ordító ellentétekből. Ennek ellenére a film valami elemit ragad meg abból, ami ott dolgozik a mérgező maszkulinitás legmélyén: a tiltott intimitás előbb-utóbb agresszióként tör majd utat magának. Dhont filmje ugyan ráhajt a könnyfakasztásra, de nem hazudik.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
