Film

Valaki jön

Max Walker-Silverman: A szerelem dallama

Kritika

Klasszikus, szinte filmiskolai expozíció, a főhős reggeli rutinjának bemutatása. Egy barázdált arcú hatvanas nő kilép a lakókocsijából a hegyvidéki kempingben.

Kisétál a tópartra, és a vízből kihúz egy kis rákcsapdát, majd szerény méretű zsákmányával visszasétál a lakókocsihoz, és felteszi főni a rákokat és a kávét is. A kinti padon jóízűen elfogyasztja a reggelit, aztán pedig vár. Nem tudjuk, hogy Faye (Dale Dickey) honnan jött és kire vagy mire vár, de jól láthatóan vár. A coloradói hegyek és a tópart mintha az időn kívül létezne, akárcsak Beckett Godot-jában, de a táj itt nem kilátástalanságot, hanem inkább reményt sugall. Faye-é nem értelmetlen várakozás, hanem talán valami újnak a kezdete.

A rendező Max Walker-Silverman lassan-lassan csepegteti az információkat; csak annyit árul el a láthatóan sokat megélt asszonyról, amennyit feltétlenül szükséges. Finoman, szinte észrevétlenül variálja a fent részletezett napi rutint, és fokozatosan nézőit is bevonja a várakozás bizsergető izgalmába. A film szerkezete, címéhez hűen, egy dalhoz hasonlít: a fő dallam variációkban visszatér, de végig felismerhető marad; egy ponton duetté válik, majd a fő szólam ismét magára marad. A monotóniát csak a nappali madárles, az éjszakai égbolt kémlelése és az öreg rádió hallgatása töri meg, a készülék valahogy mindig az adott hangulathoz éppen illő, ideálisan szemcsés, kopott countryballadát játszik. Faye magányát néhány váratlan találkozás enyhíti csupán: egyszer öt testvér költöztetné új helyre apjuk maradványait (melyek épp az ő lakókocsija alatt nyugszanak), máskor egy leszbikus pár invitálja őt vacsorára, időnként pedig benéz hozzá a postás, akit láthatóan reménykedve vár. Ahányszor kopognak lakókocsija ajtaján, idegesen megigazítja a haját, csinosítgatja magát; szerelem vagy annak az ígérete van a levegőben. Ez nem a kamaszkori első randi előtt érzett pezsgés, de valami abból is van benne; az egyszerre bölcs és kislányos Dickey ezer más apró rezdülés mellett ezt is szavak nélkül adja át.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.