Mark Mylod filmje közeli rokona Ruben Östlund sznobizmusból és a pökhendi felső tízezerből gúnyt űző munkáinak (A négyzet, A szomorúság háromszöge) és az ínycsiklandozóan kaján Utódlásnak is (amelyen maga Mylod is executive producerként dolgozott). Ahogy a puccos éttermek, úgy A menü is ügyesen mutatja többnek és rafináltabbnak magát, mint ami: pedig csupán arra az egyszerű, de intenzív ösztönre épít, hogy szeretünk a gazdag és képmutató embereken röhögni. Ahogy az egyszeri néző abban is perverz örömét leli, ha látványosan megbűnhődnek. Ám ellentétben a puccos éttermekkel, amelyek válogatott módszerekkel ölik ki a gyönyört az étkezésből, A menü semmilyen élvezettől nem foszt meg minket.
Mylod különösebb előjáték nélkül behajigál egy tucat látszólag nagyon különböző embert egy eldugott szigeten lévő, exkluzív étterembe (a hely természetesen nem ételeket, hanem élményeket kínál). Vannak itt újgazdag gengszterek, módos, elhidegült házaspár, egy szebb napokat látott sztárocska, könyörtelen étteremkritikus és egy arrogáns gasztrosznob egy sebtében felbérelt escortlánnyal (eláruljuk, ő a kakukktojás). A figurák nincsenek túlárnyalva, jobbára kiszámítható, de ettől függetlenül szórakoztató dinamikájuk viszi előre a cselekményt. Mylodnak és operatőrének, Peter Demingnek megvan a tehetsége ahhoz, hogy a dekonstruált, absztrahált ételkölteményeket egyszerre ábrázolja hideg, ehetetlen műalkotásként és izgalmas gasztrokalandként. A hatás épp ellentétes azzal, mint amit a Babette lakomája és Peter Greenaway filmjeinek barokkos, érzéki fogásai keltenek. Bár a film vizuális stílusa és kifejezőeszközei közel sem nevezhetők formabontónak, mégis sikerül megidézni és átadni az étkezés és az ízlelés megannyi változatos regiszterét.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
