Egyszerűnek tűnik a képlet: Lakatos Róbert nagyon szereti hűséges házőrzőjét, Talpast, akinek vérvonalát ezért szeretné továbbvinni. Talpas egy kissé dundi kuvaszfiú; gazdája egy takaros kuvasznőstényt szánna neki, de a menyasszonykeresés komolyabb kihívásnak bizonyul, mint elsőre gondolta volna. Szeretett kutyájában szilaj, megbízható magyar fajtát lát, aki emlékezteti saját magyar identitására, ám a tenyésztőkkel való egyeztetések közepette megdöbbenve hallgatja, hogy a modern, sztenderdizált kuvaszok már nem a régiek. Félősebbek, cingárabbak, idegesebbek; talán érdemesebb volna egy derék román pásztorkutyát találni, mely emlékszik még régi gyökereire és dacol a farkasokkal, medvékkel is. A vadonban él, nincs összkomfortos kutyaháza, és azt eszik, amit talál. Lakatosnak az is megfordul a fejében, hogy talán kitenyészthetne egy román-magyar kevert fajtát, hogy felfrissítse a belterjes kuvasz-vérvonalat, s azt visszatelepíthetné Erdélybe.
A Ki kutyája vagyok én? végső soron a kudarcok filmje. Lakatos nem talál megfelelő menyasszonyt Talpasnak, lépten-nyomon beleütközik a dekadens fajtisztaság és az életrevaló hibriditás ellentétébe, a tenyésztés körüli politikai kérdésekbe. A magányos házőrző szerelmi kálváriája párhuzamosan bontakozik ki a nemzeti, sőt európai szintű kutyapolitika bonyodalmaival. A magyar kuvasztenyésztők ferde szemmel néznék, ha valaki román pásztorkutyával keresztezné a jó magyar fajtát (a végén még foltos lenne az a hófehér bunda), a román szaporítók meg sosem ismernék el az új fajtát magyarként, eközben az erdélyi gazdálkodók és pásztorok boldog tudatlanságban keresztezgetik a foltos, loncsos ebeket; náluk csak az a szempont, hogy a végén jó munkakutya keveredjen ki a nászból.
Lakatos a maga bumfordi stílusában megfelelteti ezeket a faji kérdéseket az erdélyi magyarság, a nemzetiség, európaiság és etnikum dilemmáinak. Az animált részek, melyekben az egymásra acsarkodó ebek szövegbuborékokban rasszista szidalmakat vágnak egymás fejéhez nem a film legsikerültebb részei; ezek híján is értenénk, mit akar mondani a rendező. Sokkal jobban működnek a dugába dőlt fedeztetések, genetikai tesztek, vidéki szukakereső missziók és a tenyésztői találkozók jelenetei, melyek felesleges narratív mankók nélkül mutatják be Lakatos helyzetének (szimbolikus) abszurditását.
A kutyáknak fogalmuk sincs arról, mit jelent a nemzeti identitás, a fajtatisztaság és a „jó” házasság, az emberek (tenyésztők, gazdik, egyszerű pásztorok) mégis antropomorfizálják őket és rájuk erőltetik saját morális és politikai koncepcióikat.
Összecsap a természet és a kultúra, de végül a megszólaltatott bölcs román állatorvos is a természetes keveredés mellett teszi le a voksát. Hiába sterilizáltatna minden nem törzskönyvezett ebet a román állam, a kutyák egészségének, kívánatos diverzitásának mégis a szabad, kontrollálatlan kereszteződés tenne igazán jót. Ebből pedig mi is tanulhatnánk valamit, itt Európa szívében. Lakatos szatirikus dokumentumfilmje kissé egyenetlen, de elbűvölő kutyakomédia.
A filmet november 9-én, 16.00-kor vetítik a Toldi Nagytermében.
A fesztiválról a Magyar Narancs múlt heti nyomtatott kiadásában található ötoldalas összeállítás.