Nem eget rengető meglátás, hogy a női nézők is igénylik a mindkét fél számára kielégítő, jóízű szex ábrázolását, sőt olykor szeretik a férfi hősök testén legeltetni a szemüket; noha a férfiúi meztelenséggel még mindig esetlenül bánik a filmművészet. D. H. Lawrence anno botrányt kavart regényét már többször feldolgozták (ezekben az erotikusfilm-történet olyan jelentős alakjai is közreműködtek, mint Ken Russell vagy Sylvia Kristel), de a Netflix adaptációja egy sajátos, megosztó filmerotika-reneszánsz közepébe érkezett, amelyet a szexi vámpíros filmek, a Szürke ötven árnyalata-féle szoft-BDSM áramlat vagy a már említett kosztümös bujálkodás táplált.
Minden adott lett volna egy igazán érzéki, de az eredeti regény társadalmi analízisét is szem előtt tartó feldolgozáshoz, ám Laure de Clermont-Tonnerre filmje inkább az utóbbiban jeleskedik. Pedig explicit szexjelenetekben nincs hiány, a forgatókönyv mintha felmondaná az érzékiség leckéit. A kamera mindkét fél, főként a nő gyönyörére koncentrál; a férfi teste és figyelmessége is a fókuszba kerül; a nő egyaránt megkapja elméje és teste stimulációját, amelyet csak a munkásosztálybeli, egyszerre érdes és gyengéd Mellors tud megadni neki. A film mégis hűvös és távolságtartó marad – ebben a főszereplő Emma Corrin és a hideg tónusok is ludasak.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
