De hála a bombasztikus PR-nak, minden új próbálkozás (amelyeket az előfizetői bázis apadása is fűt) világmegváltó narratív innovációnak hat. Ám a Kaleidoszkópnak sajnos nagyobb a füstje, mint a lángja.
A Netflix algoritmusa minden nézőnek véletlenszerűen választja ki a színekről elnevezett epizódok sorrendjét, amelynek engedelmeskedhetünk, de kis netes kutatás után könnyen megtalálhatjuk a logikus sorrendet is. Ezt követve már jelentősen csökken a sorozat kezdeti varázsa; nem kapunk mást, mint egy korrekt, logikai bukfenceket így-úgy leplező rablásos-megbosszulós filmet. A legnagyobb baj, hogy a forgatókönyv is olyan, mintha egy algoritmus generálta volna. A régi társa/cimborája által átejtett, börtönben sínylődő Leo Pap (a sorozat szinte egyetlen fénypontjaként Giancarlo Esposito) verbuvál szupercsapatot, hogy elárulóját (az enerváltan gonoszkodó Rufus Sewellt) kivetkőztesse mesés vagyonából és hírnevéből. Lépten-nyomon déjà vu érzésünk támad, visszaköszönnek az Ocean-filmek, A nagy pénzrablás, a Szemtől szemben, a Kutyaszorítóban, Guy Ritchie filmjei. A Kaleidoszkópnak nincsen saját fazonja, mindig mások hangján szólal meg. Második ránézésre már a random sorrend sem tesz hozzá az élményhez. Az őszinte középszerrel jobban jártunk volna.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
