Kaleidoszkóp

Nem ez az első alkalom, hogy a Netflix interaktív, nem lineáris befogadói élménnyel kísérletezik (lásd a nézői választásokon alapuló Black Mirror-epizódot, a Bandersnatch-et vagy Bear Grylls felnőtteknek szóló Dóra, a felfedező utánérzését, a You vs. Wildot).

De hála a bombasztikus PR-nak, minden új próbálkozás (amelyeket az előfizetői bázis apadása is fűt) világmegváltó narratív innovációnak hat. Ám a Kaleidoszkópnak sajnos nagyobb a füstje, mint a lángja.

A Netflix algoritmusa minden nézőnek véletlenszerűen választja ki a színekről elnevezett epizódok sorrendjét, amelynek engedelmeskedhetünk, de kis netes kutatás után könnyen megtalálhatjuk a logikus sorrendet is. Ezt követve már jelentősen csökken a sorozat kezdeti varázsa; nem kapunk mást, mint egy korrekt, logikai bukfenceket így-úgy leplező rablásos-megbosszulós filmet. A legnagyobb baj, hogy a forgatókönyv is olyan, mintha egy algoritmus generálta volna. A régi társa/cimborája által átejtett, börtönben sínylődő Leo Pap (a sorozat szinte egyetlen fénypontjaként Giancarlo Esposito) verbuvál szupercsapatot, hogy elárulóját (az enerváltan gonoszkodó Rufus Sewellt) kivetkőztesse mesés vagyonából és hírnevéből. Lépten-nyomon déjà vu érzésünk támad, visszaköszönnek az Ocean-filmek, A nagy pénzrablás, a Szemtől szemben, a Kutyaszorítóban, Guy Ritchie filmjei. A Kaleidoszkópnak nincsen saját fazonja, mindig mások hangján szólal meg. Második ránézésre már a random sorrend sem tesz hozzá az élményhez. Az őszinte középszerrel jobban jártunk volna.