A jövő bűnei nem simul már bele olyan kényelmesen a kortárs filmes ökoszisztémába, ahogy Cronenberg 80-as évekbeli munkái, de érezhető, hogy a „véres báró” a maga nyugtalanító, kissé anakronisztikus módján nagyon is követi a test, a környezet és a társadalom egybefonódó változásait.
Életműve szinte kínálja magát a kategorizálásra a maga jellegzetes zsánereivel (testhorror, pszichothriller, társadalmi szatíra), azok keverésével, a színészekhez köthető periódusokkal (Ronald Mlodzik, Viggo Mortensen és Robert Pattinson), a test és az elme kölcsönhatásának különböző megközelítéseivel (a testre kivetülő tudat, és a tudatot gúzsba kötő vagy épp felszabadító test). Ezek a periodikus változások könnyen elrejthetik a néző szeme elől Cronenberg nyilvánvaló monomániáját, a test mindenhatóságát. Nyilvános megszólalásaiban gyakran hangoztatja ateizmusát, de filmjeiből kiviláglik az anyag iránti fetisiszta csodálat. Ahogy fogalmaz, filozófiai árulásnak tartja a test megtagadását, amiért szerinte a zsidó-keresztény hagyomány is felelős, és amit számtalan filozófiai, vallási és művészi ág örökít tovább a mai napig. Filmjeiben tükröződik a transzhumanizmus és a poszthumanizmus eszmeisége. Hősei spontán és saját akaratukból is átalakulnak/alakítják magukat, fertőződnek és másokat is megfertőznek; a transzformáció, a betegség és a trauma Cronenberg számára pedig nem megoldandó probléma vagy katasztrófa, hanem az emberi létezés egy alternatív, olykor magasabb rendű formája. A kórokozókkal, gépekkel, állatokkal való egyesülés kitágítja az érzékelést és a tudatot. Számára minden ábrázolásra és vizsgálatra érdemes, ami a testtel történik: a roncsolás, az erőszak, a szexuális gyönyör és a mutáció; a szép és a csúf is.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
