Rádai Andrea

„Uraim, megtiszteltetés volt önökkel játszani!” – hangzik el kétszer is az idézet a Titanic című filmből; másodjára már egyértelműen a közös alkotás és játék örömére vonatkozik, ami valóban csak úgy sugárzik az előadásból és a színészekből. Talán éppen ennek az intenzív és pontos együtt lélegzésnek, egymásra figyelésnek köszönhető, hogy ez a sokféle eszközzel dolgozó, témájában is szerteágazó produkció, amely a francia falutól a magyar parlamentig, az érzelmestől a kiáltványszerűig ugrál, mégis magától értetődően egységesnek tűnik fel.

Sűrűn alkalmazott formai megoldás, de minduntalan felveti a kérdést, hogy mégis mire jó, ha színház van a színházban. A választ közelmúltbéli előadások felidézésével keressük.

A Monarchia utolsó évtizedei egészen különös, kalandos életű alakokat termeltek ki.

Habakuk kapitány léghajója egyfajta Noé bárkája, amely szomorú állatkölyköknek biztosít menedéket: van köztük elefántormányú malac, akit sem az elefántok, sem a malacok nem fogadnak be; borz, aki megbukik borzalmas verseivel, és szégyenében nem mer hazamenni a falujába; gyík, aki dinoszaurusz szeretne lenni; katicabogár, aki attól fél, hogy ki fogják csúfolni a fehér pöttyei miatt és egy macskaemberkölyök, akit ottfelejtettek az állatkertben.

Egyre több a kortárs magyar dráma, legalábbis a függetleneknél és a budapesti main­stream színházak stúdiói­ban, és egyre látványosabb az a tendencia, hogy a szerzők, dramaturgok, rendezők a színház, és nem az irodalom felől érkeznek (ami nem jelenti azt, hogy adott esetben a darabjaik ne lehetnének esztétikailag is értékesek). Ez a pezsgés jót tesz a szcénának: kitermel egyfajta eszköztárat, módszertant, és hosszú távon a középszer színvonalát is emelheti.

A 25 éves Káva és a 30 éves Kerekasztal közös előadása a hazai színházi nevelés történelmi pillanata. A társulatok a drámapedagógiai szcéna igazi nagyságai, a gyökereik is közösek: a Káva 1996-ban vált ki a Kaposi László vezette Kerekasztalból az önállósodás és az új utak keresésének szándékával. 

A színházba járók hajlamosak a színdarabot az előadással azonosítani: „nem nézem meg a Macbethet, mert máshol már láttam”. Pedig egyre gyakrabban fordul elő, hogy a színházban nincs is színdarab. De mi van helyette?

A Piroska és a farkasnak van egy olyan változata, amelyben a gonosz farkas hozzá sem tud nyúlni kiszemelt, fiatal áldozatához, mert megégeti a kislány aranykámzsája.

Vidovszky György a színház digitalizációját illetően abszolút early adopternek számít Magyarországon: a rendező bátran és magabiztosan használ számítógépes eszközöket az előadásaiban.

Minden ízében kortárs darab ez, de felsejlenek benne a drámairodalom legklasszikusabb toposzai is, Oidipusztól Hamletig. A cselekménynek egy halotti tor ad keretet, ahol a szereplők azt próbálják kideríteni, milyen is volt valójában az elhunyt, a nagy hatalmú vállalkozó, az apa, a férj, a barát és az üzlettárs. Vagy­is, hogy milyenek ők maguk.

Az Itt és Most Társulat tőlük szokatlan módon, egy „rendes” előadást mutatott be: Sarkadi Imre A gyáva című kisregényét állították színpadra Varju Nándor rendezésében, a közösségi térnek nevezett Ráday utcai játszóhelyükön.

Bradbury a televízió térhódítása és a hidegháború árnyékában írta meg a jövő Amerikájában játszódó disztópiáját egy olyan kultúraellenes világról, ahol a hatalom betiltja és elégeti a könyveket. Amióta a Fahrenheit 451 az ötvenes években megjelent, a humán tudományok presztízse csak csökkent.