Színház

Karosszék nélkül

Nem lehetetlen lenni

Kritika

A 25 éves Káva és a 30 éves Kerekasztal közös előadása a hazai színházi nevelés történelmi pillanata. A társulatok a drámapedagógiai szcéna igazi nagyságai, a gyökereik is közösek: a Káva 1996-ban vált ki a Kaposi László vezette Kerekasztalból az önállósodás és az új utak keresésének szándékával. 

Azóta persze a Kerekasztal is nagy átalakuláson ment keresztül, például Kaposi sem dolgozik már a társulatban. Az eltérő módszereket szintetizáló, közös alkotófolyamat során létrejött, középiskolásoknak szánt előadás mintha az évfordulók környékén esedékes önvizsgálatból is kivenné a részét.

Aligha véletlen például, hogy a társadalmi problémákra és életkori válsághelyzetekre fókuszáló két csapat ezúttal egy színházi társulat kontextusában, Hamlet-spinoffként vizsgálja a demokratikus működés és a fiatalok szerepvállalásának kérdéseit. A darabbeli, hat főből álló Vida József Társulat Hamlet király diktatúrájában él-túlél, mígnem váratlanul meghal az uralkodó, és ifj. Hamlet felkéri őket egy nagy nyilvánosság előtti, tízperces, kétes kimenetelű műsor készítésére, amely szándéka szerint a rendszer romlottságát leplezné le. Magáig az Egérfogó-jelenetig nem is jutunk el, mert a vajúdás a fontos, az, hogy milyen dilemmák elé állítja a társulatot, és milyen kataklizmát indít el a felkérés maga.

A történetben parodisztikusan keverednek a különböző idősíkok, pontosabban időhangulatok: egyszerre vannak jelen a mobiltelefonok, közösségi appok és a régiesch, elavult politikai struktúrák és elnevezések. Ennek ellenére, ha nem is a középiskolások számára, de nyilvánvalóak az előadásbeli Vida József Színház és egy tetszőleges jelenkori független társulat közötti párhuzamok. A kiszámíthatatlan, de leginkább apadó állami támogatásokat az Oltalmi Tanács osztja ki (a zsírosabb falatok a Vidéki Udvari Színházi Szövetségnek jutnak), s a trupp tagjai folyton azon rugóznak, hogy egyáltalán elfogadhatják-e a támogatást egy diktatúrától, és ha elfogadják, akkor vajon mennyire szid(hat)ják a rendszert.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.