Az ismeretlenből a végtelenbe

A színházba járók hajlamosak a színdarabot az előadással azonosítani: „nem nézem meg a Macbethet, mert máshol már láttam”. Pedig egyre gyakrabban fordul elő, hogy a színházban nincs is színdarab. De mi van helyette?

A módszert egyelőre magyarul is devisednak hívják „kitalált, feltalált, kigondolt” értelemben. Az előadás szövege (ha van egyáltalán) ilyenkor a próbafolyamat során jön létre az alkotók ötleteiből, improvizációiból, kutatásaiból, személyes tapasztalataikból, dokumentumokból. Mivel az a szabály, hogy nincs szabály, a devised színházban olyanfajta frissesség és személyesség van, amelynek a feltételeit (főleg a közismert) drámákon alapuló előadások nehezebben tudják megteremteni.

A felszabadult légkörben zajló „semmiből létrehozás” jó esetben rengeteg alkotói energiát szabadít fel, és sokkal több meglepetéssel jár. Többnyire rendes történet sincsen, csak lazán összefüggő jelenetek sora, amelyek több oldalról világítanak meg egy-egy témát. (Kedvenc példám erre a német társulat, a Rimini Protokoll Blaiberg and Sweetheart19 című, 2006-os projektje, amely a szívátültetéssel és az akkoriban még újdonságnak számító on­line társkeresőkkel foglalkozott.) Vannak persze buktatók is: veszély a semmitmondás vagy a közhelyesség, hiszen a rendelkezésre álló anyagot előadássá szervezni nagy hozzáértést igénylő feladat. S ez a módszer jóval hosszabb próbafolyamatot is igényel, ezért a bemutatókényszerre épülő repertoárszínházak ritkán alkalmazzák. A devised színház a függetleneknél hódít.

A magyar szaksajtóban a de­vised kifejezést sokan kollektív színházként is fordítják, és valóban van átfedés a két fogalom között. Míg a klasszikusabb színházi működéshez egy sor fegyelmező, elnyomó és kirekesztő gyakorlat tapad, addig a devised színházban megtörik a szöveg-rendező-színész hierarchia (is), és az alkotási folyamat elvben minden résztvevő által formálható, sőt a hagyományos szerepkörök hatá­rai teljesen el is mosódhatnak. Ez a demokratikusabb rendszer azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy nincs „főnök”. Vannak rendezők, akik erős koncepcióval érkeznek az első próbára, és a továbbiakban is ők határozzák meg a főbb irányokat, ők szelektálják és rendszerezik az ötleteket. Más társulatok működésének egésze a kollektív, sőt nonhierarchikus alkotásra épül, a színlapon sem jelölnek meg rendezőt, csak alkotókat (például a brit és német művészekből álló Gob Squad).