Prüntyögés és pátosz

Neptun Brigád: Kánon

Egyre több a kortárs magyar dráma, legalábbis a függetleneknél és a budapesti main­stream színházak stúdiói­ban, és egyre látványosabb az a tendencia, hogy a szerzők, dramaturgok, rendezők a színház, és nem az irodalom felől érkeznek (ami nem jelenti azt, hogy adott esetben a darabjaik ne lehetnének esztétikailag is értékesek). Ez a pezsgés jót tesz a szcénának: kitermel egyfajta eszköztárat, módszertant, és hosszú távon a középszer színvonalát is emelheti.

Ezeknek az új szövegeknek a tekintélyes része közéleti témákkal foglalkozik, beágyazódik a mai magyar hétköznapokba, és különösebb formai bravúrok vagy a színházi nyelvet megújító megoldások nélkül, realisztikusan kerül színpadra. Az előadások így leginkább az egyéni élmények közösként való felismerésének terepeként, társadalmi fórumként működnek, bizonyos mértékig még akkor is, ha egyébként nem nyitnak a nézők felé. Ebbe a vonulatba illeszkedik ez a produkció is; a szöveget, a látványt és a rendezést is a színházi alkotóként tevékeny Kovács Dániel Ambrus jegyzi.

A darab egy kis zempléni faluban játszódik (ez is igen divatos tendencia, vidékről szóló előadásokat nézni a fővárosban), és a művelődésszervezés kusza, kicsinyességektől és nagyzolásoktól zaklatott világába nyújt bepillantást. A csoda folytán független és nem NER-es polgármesterrel rendelkező falu a maga módján, a saját mazsorettcsoportja és nyugdíjas kórusa felléptetésével szervezne fesztivált egy, az erdejében magasodó sziklához és forráshoz kötődő legenda köré (és nem mellesleg az ünnepségre kapott pályázati pénzből fel is újítana ezt-azt). Ám egyszer csak megjelenik egy titokzatos, természetesen budapesti idegen, aki eleinte csak utalgat arra, hogy a helyiek esetleg rosszul értelmezik és helytelenül ünneplik a legendát, míg a végén egy egész lovas színházat szabadít rá a falura Árpád-kori rockoratóriummal, mobilistállóval, az erdőben felépítendő, százfős nézőtérrel és persze frissiben alapított káeftékkel együtt.