Rádai Andrea

Fekete Ádám darabjai nem adják könnyen magukat.

Vajon kifáradhat, kiüresedhet-e az a forma, amelyet Nagy Fruzsina jelmeztervező és Halas Dóra zenész, a Soharóza kísérleti énekegyüttes vezetője talált ki, s amelyet catwalk koncertnek nevezve új műfajként, „valahol a színház, a kóruskoncert és az extrém divatbemutató között” határoztak meg. Meg lehet-e közelíteni a 2018-as Az Ügy című előadásuk kirobbanó sikerét? 

„Megoldom” – mondja Tenki Réka a körü­lötte csetlő-botló, mikrofonállvánnyal szerencsétlenkedő Csányi Sándornak. És tényleg megoldja: jó színész és van mikroportja is. Az előadás alatt végig ez a praktikus derű árad belőle, míg partnere továbbra is a kotnyeleskedő rendező szerepében marad.

A Thuróczy Szabolcs prezentálta monodráma, vagyis inkább kocsmaária a stand-upos humoron túl tele van az (alkoholizmusban) lerongyolódott, elhasznált életek felett érzett keserűség dallamíveivel.

Rengeteg kraft, nyitottság és bátorság van a szakmában, még a bérletrendszerben működő vidéki kő bábszínházakban is. Ám az erős mezőnyben is kiemelkedő volt a Free­szfe két előadása a Magyarországi Bábszínházak 15. Találkozóján, a nyolcéves kortól ajánlott A halhatatlanságra vágyó királyfi és a leginkább felnőtteknek, esetleg középiskolásoknak szánt Mundstock úr.

Hamar úrrá lesz rajtunk és aztán végig velünk is marad az érzés, hogy akármi történik ezután, abból már semmi jó nem sülhet ki – hacsak nem az előadás maga, amely, bár iszonyatosan nyomasztó, a művészi sűrítés, a játékosság és a csipetnyi távolságtartó önirónia miatt mégiscsak szórakoztató. Kizlinger Lilla és a TÁP Színház előadása két teljesen különböző közeget mutat meg, sok szempontból mégis hasonló nyomorban vergődő lelkekkel. Azt viszont a nézőkre bízzák, hogy a párhuzamokat, viszonyokat, árnyalatokat a maguk részleteiben és mélységeiben feltárják.

Egy hosszú vonatútnak van eleje meg vége, de a kettő között mégis végtelennek tűnik, akárcsak ez az előadás. Kárpáti Péter drámájában nincs történet, vagy ha van is, az a legkevésbé fontos: az utazás a Transzszibériai expresszen a létezés maga, annak minden abszurditásával és inkoherenciájával együtt. (El is hangzik: „Nem értettél semmit. Ez az élet.”)

„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komé­diá­nak, s múlattatni fog” – idézi Katona László Az ember tragédiáját az előadás végén, amelynek alcíme is van: Etűdök színházi világunk állapotjáról. A Nézőművészeti Kft. egy rendkívül szórakoztató, elsőrangú kabarét csinált a színészek mindennemű kiszolgáltatottságáról és az abuzív rendezőkről.

A Független Színház Mit ér a színház, ha roma? című workshopja a május 5. és 9. között rendezett Roma Hősök – 5. Nemzetközi Roma Színházi Fesztivál felvezető programja volt. A magyarországi roma színház története, mai helyzete, beágyazottsága, de főleg a dilemmái álltak a romák és nem romák beszélgetése köré épülő program középpontjában.

A Kerekasztal Színház középiskolásoknak készített előadásában három generáció (együttlétezésének) problémái sűrűsödnek össze.

Az előadás végén arra gondolok, hogy anyák napi vers sosem volt még annyira a helyén, mint ebben a darabban. Az ovisokra erőltetett, elhadart, hamisan hangsúlyozott szavalatokkal ellentétben itt ugyanis mélység van a sorok mögött, egy identitáskeresés története. Egy középiskolás roma fiú eljut odáig, hogy vállalja az édesanyját, azaz a származását.

A kényszer szülte ugyan, de vitathatatlan, hogy a százszázalékosan járványbiztos projekt egészen különleges – és remélhetőleg a főváros kulturális életében maradandó nyomot hagyó – élmény, meditatív én-idő.