Színház

Égetnivalók

Ray Bradbury: 451 Fahrenheit

Kritika

Bradbury a televízió térhódítása és a hidegháború árnyékában írta meg a jövő Amerikájában játszódó disztópiáját egy olyan kultúraellenes világról, ahol a hatalom betiltja és elégeti a könyveket. Amióta a Fahrenheit 451 az ötvenes években megjelent, a humán tudományok presztízse csak csökkent.

Kárpáti Péter színpadi adaptációja és Nagy Péter István rendezése azt, hogy máshova került a disztópia nullpontja, úgy érzékelteti, hogy a regénynél sokkal cinikusabb nézőpontot választ. Így viszont a megrendülés szinte teljesen elmarad, ami például bennem, a humán tudományok művelőjében (dinoszauruszában) csalódást keltett, de azért érdekes kérdéseket is felvetett.

Nem feltétlenül és kizárólag az előadás látványvilágát vagy a rendező kézjegyének számító kamerahasználatot okolnám ezért. A tobzódó vizualitásnak valóban nincs ellenpontja, kétségtelen azonban, hogy leleplező, analizáló funkciója viszont van. A színpadot szinte teljesen betölti egy üvegkalitka, amelynek elülső fala három részre van osztva (díszlet: Devich Botond), a szerkezet ismerős lehet a rendező másik munkájából, a Trafóban bemutatott Éhségből. A terráriumszerű, barátságtalanul sterilen berendezett helyiség Montag és Millie (Pál András és Béres Márta) otthona és egyben a tűzoltó-parancsnokság is. Az itt játszódó jelenetek mikrofonnal vannak kihangosítva, mégis érződik egyfajta lefojtottság, hogyisne: szó szerint elválasztja a nézőket és a színészeket a negyedik fal, amely a regényben is szereplő tévéfalként szolgál. Itt jelenik meg a Család is, amelynek életét a dologtalan háziasszonyként tengődő Millie is nyomon követi.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk