Színház

Égetnivalók

Ray Bradbury: 451 Fahrenheit

Kritika

Bradbury a televízió térhódítása és a hidegháború árnyékában írta meg a jövő Amerikájában játszódó disztópiáját egy olyan kultúraellenes világról, ahol a hatalom betiltja és elégeti a könyveket. Amióta a Fahrenheit 451 az ötvenes években megjelent, a humán tudományok presztízse csak csökkent.

Kárpáti Péter színpadi adaptációja és Nagy Péter István rendezése azt, hogy máshova került a disztópia nullpontja, úgy érzékelteti, hogy a regénynél sokkal cinikusabb nézőpontot választ. Így viszont a megrendülés szinte teljesen elmarad, ami például bennem, a humán tudományok művelőjében (dinoszauruszában) csalódást keltett, de azért érdekes kérdéseket is felvetett.

Nem feltétlenül és kizárólag az előadás látványvilágát vagy a rendező kézjegyének számító kamerahasználatot okolnám ezért. A tobzódó vizualitásnak valóban nincs ellenpontja, kétségtelen azonban, hogy leleplező, analizáló funkciója viszont van. A színpadot szinte teljesen betölti egy üvegkalitka, amelynek elülső fala három részre van osztva (díszlet: Devich Botond), a szerkezet ismerős lehet a rendező másik munkájából, a Trafóban bemutatott Éhségből. A terráriumszerű, barátságtalanul sterilen berendezett helyiség Montag és Millie (Pál András és Béres Márta) otthona és egyben a tűzoltó-parancsnokság is. Az itt játszódó jelenetek mikrofonnal vannak kihangosítva, mégis érződik egyfajta lefojtottság, hogyisne: szó szerint elválasztja a nézőket és a színészeket a negyedik fal, amely a regényben is szereplő tévéfalként szolgál. Itt jelenik meg a Család is, amelynek életét a dologtalan háziasszonyként tengődő Millie is nyomon követi.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Elengedték őket

Ukrajna belső, háború sújtotta vagy veszélyeztette területeiről rengetegen menekültek Kárpátaljára, főleg a városokba, az ottani magyar közösség emiatt szinte láthatatlanná vált sok helyen. A napi gondok mellett a magyar kormány hülyeségeire senkinek nincs ideje figyelni.