Az egyik legkorábbi példa erre a Tasnádi István drámájából készült, 2010-es Cyber Cyrano, amely a tágabb értelemben vett cyberbullying témáját járta körül. Az előadás egyetlen díszleteleme egy nagy vetítővászon volt, mely egy számítógép monitoraként funkcionált, illetve a (színpadi) valóságot, az élő szereplőket is beljebb húzta a virtuális valóságba: a színészek testén is megjelentek a vetített tartalmak, a két világ közti határ így elmosódott.
Mivel a digitális eszközök nem (mindig) működnek hagyományos színpadi szituációkban, Vidovszky rendezései számos, a színházi nyelvet megújító, valódi interakciót lehetővé tevő megoldást hoztak. A kettős:játékban például kettéosztották a közönséget, akik aztán két különböző szemszögből nézték végig ugyanazt a – kizárólag a virtuális valóságban megjelenő – történetet.
A 2019-ben induló, az interaktív történetmesélés és a digitális technológia színházi lehetőségeit kutató nemzetközi együttműködés, a PlayOn még nagyobb lendületet adott a Kolibri Színház efféle projektjeinek. A Watergate – Az időkripták rejtélye című előadás rendkívül frappánsan és minden részletében kidolgozottan épít a szabadulószoba mint színházi helyzet toposzára: valóban a nézők voltak a főszereplők. Vidovszky tizenévesek számára rendezett előadásai frissek, izgalmasak, pörgősek, és reflektálnak azokra a társadalmi jelenségekre, problémákra, amelyeket digitalizációval áthatott közegünk, gondolkodásmódunk okoz.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
