Ez a fajta játék- és szerkesztésmód szokatlan a magyar kőszínházakban, talán nehezebben is emészthető, és alighanem törvényszerű, hogy legyenek ólmosabb percei. Ráadásul az alkotófolyamat közben tört ki a háború…
Az előadás akkor van elemében, amikor csúcsra jár benne az abszurd humor és kimerevedik a fékevesztett káosz, hiszen csak szürreális síkon lehet megélni és értelmezni egy ilyen az utazást: a vonatra szállva az ember mintha egy másik dimenzióba kerülne, amelyben benne rejlik Oroszország esszenciája. Érezhető, hogy Kárpáti Péter, Bodó Viktor és néhány magyar és német színházi alkotótársuk a saját bőrükön tapasztalták meg mindezt. Kárpáti Péter (aki az előadás dramaturgja is) dokumentumabszurdként határozza meg a darabját, amelyet Bodó Viktor szinte íziben színpadra is állított Frankfurtban. A Katona Novák Eszter rendezte premierje viszont évekig húzódott a Covid miatt.
A történet, vagyis inkább a kontextus szerint egy frankfurti férfi, Moritz (Mészáros Béla) El Caminó-i elvárásokkal száll fel a vonatra Moszkvában. Az előadás akár az ő delíriumos álma is lehetne, mert az indulás után a kupétársai beledöntenek egy csomó vodkát, és innentől kezdve a találkozások, a valódi és kísértetutasok felbukkanása és eltűnése, valamint a szomszédos kupék párhuzamos történései határozzák meg a dramaturgiát. A kocsiban bolyong (többek között) a kamcsatkai szellemlány, a face forminggal foglalkozó fitnesztréner, a súlyfelesleggel rendelkező kirgiz bácsi, Moritz frankfurti szomszédja (talán őrangyala), két világutazó plázacica, egy Ilmarinenre hajazó kovács, s néhány szürke farkas. Moritz bele tudna szeretni bármelyik nőbe, de amúgy csak átereszti testén-lelkén az eseményeket.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
