Színház

Egy út vége

Moszkva–Peking Transzszimfónia

Kritika

Egy hosszú vonatútnak van eleje meg vége, de a kettő között mégis végtelennek tűnik, akárcsak ez az előadás. Kárpáti Péter drámájában nincs történet, vagy ha van is, az a legkevésbé fontos: az utazás a Transzszibériai expresszen a létezés maga, annak minden abszurditásával és inkoherenciájával együtt. (El is hangzik: „Nem értettél semmit. Ez az élet.”)

Ez a fajta játék- és szerkesztésmód szokatlan a magyar kőszínházakban, talán nehezebben is emészthető, és alighanem törvényszerű, hogy legyenek ólmosabb percei. Rá­adásul az alkotófolyamat közben tört ki a háború…

Az előadás akkor van elemében, amikor csúcsra jár benne az abszurd humor és kimerevedik a fékevesztett káosz, hiszen csak szürreális síkon lehet megélni és értelmezni egy ilyen az utazást: a vonatra szállva az ember mintha egy másik dimenzióba kerülne, amelyben benne rejlik Oroszország esszenciája. Érezhető, hogy Kárpáti Péter, Bodó Viktor és néhány magyar és német színházi alkotótársuk a saját bőrükön tapasztalták meg mindezt. Kárpáti Péter (aki az előadás dramaturgja is) dokumentumabszurdként határozza meg a darabját, amelyet Bodó Viktor szinte íziben színpadra is állított Frankfurtban. A Katona Novák Eszter rendezte premierje viszont évekig húzódott a Covid miatt.

A történet, vagyis inkább a kontextus szerint egy frankfurti férfi, Moritz (Mészáros Béla) El Caminó-i elvárásokkal száll fel a vonatra Moszkvában. Az előadás akár az ő delíriumos álma is lehetne, mert az indulás után a kupétársai beledöntenek egy csomó vodkát, és innentől kezdve a találkozások, a valódi és kísértetutasok felbukkanása és eltűnése, valamint a szomszédos kupék párhuzamos történései határozzák meg a dramaturgiát. A kocsiban bolyong (többek között) a kamcsatkai szellemlány, a face forminggal foglalkozó fitnesztréner, a súlyfelesleggel rendelkező kirgiz bácsi, Moritz frankfurti szomszédja (talán őrangyala), két világutazó plázacica, egy Ilmarinenre hajazó kovács, s néhány szürke farkas. Moritz bele tudna szeretni bármelyik nőbe, de amúgy csak átereszti testén-lelkén az eseményeket.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Miénk itt a vér

  • - turcsányi -

A papa mozija ez. Nem pont a formula hagyományos értelmében, sokkal inkább szó szerint. A hatvanas évek közepén az olasz anyakönyvi hivatal kigyűjtötte a Sergio keresztnevű polgárokat, s mindegyiket hatóságilag kötelezték arra, hogy spagettiwesterneket készítsenek.

Megszemélyesített dokumentumok  

„Boldog magyar jövőt!” – olvassuk a feliratot Chilf Mária kollázsán, ahol egy felvonuláson Lenin, Rákosi és Sztálin fényképét viszik a munkások és az úttörők, nyomukban a ledöntött Sztálin-szobor feje gurul egy tankkal a háttérben.

Építő játék

  • Kiss Annamária

Horváth Csaba rendező-koreográfusnak, a Forte Társulat művészeti vezetőjének színházában legalább annyira fontos a mozgás, mint a szöveg, nem csoda, hogy ezen az estén, a mozgásszínházas tempóhoz kevéssé szokott kőszínházas társulati tagoknak melegük van.

„Megeszi a kígyót”

Alighanem a magyar kultúrára korábban is jellemző, az utóbbi időben pedig mintha még erőteljesebben megjelenő befelé fordulás miatt lehet, hogy egy olyan jelentős életmű, amilyen Ladik Kataliné, egyszerűen nem találja meg benne a helyét – holott minden adott lenne hozzá.

Igor és Szása kiszabadult és gyilkolt

Szentesen két bulltípusú kutya kijutott az utcára, halálra mart egy férfit és örök életére megnyomorított egy nőt. Az ügyészség letöltendő börtönbüntetést kért a gazdára, akinek fogalma sem volt arról, mire képesek a házőrzői, és milyen nevelésre lett volna szükségük.

Hídpénz

„Az önkormányzat egy olyan fejlesztést kíván megvalósítani, hogy a Szárhegyet és a Vár­hegyet összekötnénk egy függőhíddal."

Az arany csillogása

Emlékszik még bárki is arra, hogy mikor volt az a „vizes” világbajnokság Budapesten, amikor a toronyugráshoz a Dunába húztak fel egy ménkű nagy tornyot, hogy az majd milyen jól fog mutatni a világmindenség összes televíziós készülékén?

Csak a szégyen

Egy héttel ezelőtt az ENSZ Közgyűlése elfogadta azt a határozatot, amely július 11-ét a srebrenicai népirtás emléknapjává nyilvánítja.

Feltétlenül, de nem mindenképpen

A németek sohasem fogják megbocsátani a zsidóknak Auschwitzot – hangzik egy ismert, vitatott eredetű bon mot. Mint sok más általánosításban, ebben is lehetett igazság, amíg maguk a tettesek és a nácikkal együttműködők értelmezték úgy bűneiket, hogy a végén valahogy mégis a zsidók legyenek a hibásak. Gyermekeik és unokáik azonban már elfojtás vagy kivetítés nélkül tekinthettek a népirtásra, és vonhatták kérdőre felmenőiket.