Bödőcs Tibor könyve egy típusnak állít emléket: a sarki kocsma jó svádájú, sztorizós és szimpatikus alkeszének, akit itt történetesen Magyar Oszkárnak hívnak, és persze jobb sorsra érdemes vidéki gyerek. Szobafestő, de egy másik világban lehetett volna festő, szoba nélkül, csak sajnos lefejelte az otellós hordót, és onnantól kezdve nem ment neki az alkotás. Rangon felül házasodni azért sikerült neki – bele egy ügyvédcsaládba –, csak épp megtartani nem tudta a feleségét. A gyerekek külföldön élnek, így Oszi vénségére egyedül maradt: a cigi, a pia és a meló tölti ki a napjait. Innen tekint vissza az életére, pontosabban számvetésszerűen és (konyha)filozofálgatva sztorizgat egy sort.
A regényben Oszi végig a kocsmában ül, és az új pultos lánynak, Gyöngyinek magyaráz, de ő persze már a könyvben is csak afféle ürügy, nem igazi beszélgetőpartner. Az előadásban nincs is szükség rá, mi, a közönség vagyunk a másik fél (dramaturg: Enyedi Éva).
A monológgal párhuzamosan egyéb történések is futnak: amikor először találkozunk vele, Oszi a reggeli buszon zötykölődik a létrájával, aztán elmegy festeni Marika nénihez, majd betér a kocsmába, végül hazamegy. Másnap felébred, és kezdődik minden elölről. Az előadás végén pedig folttal tüdején, a kórházban tér nyugovóra, erőteljesen szembesítve minket az élet végességével.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
