Egy szóval sem említette senki az ukrajnai háborút: mintha az elménk ellenállna a párhuzamok (hangos) végiggondolásának. A valóság árnya így is nyomasztóan telepedett rá a Káva legújabb, felnőtteknek szánt komplex színházi nevelési előadására.
Szobor, amelyet ledöntöttek, szobor, amelyről átnevezés után csak a feliratot szedték le, szobor, amely miatt a közelmúltban szakértői véleményt cenzúráztak majd hamisítottak, szobor, amelynek a háta mögött lebontottak és felépítettek egy stadiont: ezek a köztéri alkotások a főszereplői az egy estén játszott két előadásnak.
„A báb nem csak gyerekjáték”; „A báb nem korosztály, hanem műfaj” – hirdeti több magyarországi bábszínház, és egyre céltudatosabban fordulnak a felnőtt közönség felé. Közelebbről vizsgálva ezt a trendet, az is nyilvánvalóvá válik, hogy valójában nem is tér-, hanem visszahódításról van szó.
Lengyel Anna meghalt, mire sikerült tető alá hozni az előadást, a Covid miatt kétszer maradt el a premier. A cím ugyanaz maradt, de amit végül a Trafó színpadán láttunk, teljesen más, mint amire a társulat eredetileg készült.
Az előadás legnagyobb részében a holokauszt-túlélő 97 éves Katona Éva, Göndör László nagymamája testetlen hangként jelenik meg, mintha ott lebegne a lelke felettünk. Ezt az érzést érdekes módon elsősorban nem a mulandóság melankóliája táplálja, hanem az előttünk megnyíló életek gazdagsága miatt érzett öröm.
Minden ötödik hajléktalan élt valaha állami gondoskodásban, és a fiataloknál ez az arány még magasabb, ami már önmagában jelzi, hogy az ellátórendszerrel valami nagyon nincs rendben. A Láthatáron Csoport és a KV Társulat előadása azonban nem ezekkel az anomáliákkal foglalkozik elsősorban, hanem állami gondoskodásban felnőtt emberek motiváló élettörténeteit mutatja be.
A 25. évadát kezdte meg szeptemberben a Káva társulata. Az eltelt idő alatt egyvalami biztosan nem változott: mindig az elgondolkodó, hozzászóló, vitatkozó és alkotó néző állt a középpontban.
Nem sikerült leváltani a féldiktatórikus rendszer kormányát, így a kötelező sorkatonai szolgálat bevezetését sem tudtuk megakadályozni: nem nyertünk a ProTest – Út a forradalomhoz című színházi társasjátékban. De ez talán mellékes is, mert itt az út volt a fontos, a viták, a közös gondolkodás, a billegés a cselekvés képességének eufóriája és a tehetetlenség letargiája között.
A legtöbbször annyi történik, hogy egy vagy több ember áthalad valamilyen módon, valamilyen jelmezben a színpadon. Peter Brooktól tudjuk, hogy ez már elég a színházhoz, de most sokat hörögnek és táncolnak is a színészek a 33 álomban, néha meg fojtogatják és kibelezik egymást. Minden Bodó Viktor-produkcióban vannak agyeldobós jelenetek, de a rendező most mintha kifejezetten az úgynevezett „cool fun” esztétikának szentelte volna az egész előadást, ami tényleg elejétől a végéig téboly, agyrém, lázálom és káosz, és akkor még finom voltam.
Nem is értem, hogy korábban miért nem gondoltam soha színházi térként a szabadulószobákra. Pedig a párhuzam könnyen adja magát: a résztvevők szerepet játszanak, a berendezett szoba díszletként, a tárgyak kellékként szolgálnak, önmagukon túlmutatva. (A műfaj egyébként előbb létezett a digitális világban, mint az analógban, aztán az interaktivitás, a személyes találkozások, a tapinthatóság igénye hívta életre a később rendkívül népszerűvé vált live szabadulószobákat.)
