Színház

Nem szabadulunk

Watergate

Kritika

Nem is értem, hogy korábban miért nem gondoltam soha színházi térként a szabadulószobákra. Pedig a párhuzam könnyen adja magát: a résztvevők szerepet játszanak, a berendezett szoba díszletként, a tárgyak kellékként szolgálnak, önmagukon túlmutatva. (A műfaj egyébként előbb létezett a digitális világban, mint az analógban, aztán az interaktivitás, a személyes találkozások, a tapinthatóság igénye hívta életre a később rendkívül népszerűvé vált live szabadulószobákat.)

A PlayOn! – New Storytelling with Immersive Technologies elnevezésű európai színházi együttműködés keretében készült Watergate ezt a párhuzamot használja ki, bár a téma alapján nem feltétlenül kézenfekvő a színházi feldolgozás lehetősége. A középiskolásoknak szánt előadás a globális klímaváltozás következményeiről szól, közelebbről az édesvízkészletek fogyásáról.

Az előadás elején kettéosztják a nézőket, akik a fikció szerint két különböző, de sok szempontból hasonló kiállítást tekintenek meg, mindkettő egy-egy időkriptát, vagyis a jövőből a jelenünkbe pottyant laboratóriumot mutat be. De egyszer csak kialszanak a fények, a tárlatvezető pedig riadtan elmenekül, benne hagyva minket a csávában. Eztán Dr. Paxton (Krausz Gábor), a laboratórium tulajdonosa jelentkezik be egy videóüzenettel egyenesen a jövőből, és a segítségünket kéri. A szobában hagyott jelek segítségével kódokat kell megfejtenünk, a cél pedig az, hogy a professzor végül személyesen is átkerüljön a mi időnkbe.

Az IKEA-illatú helyiségben vízgazdálkodásról szóló szakkönyveket és kísérleti jegyzőkönyveket lapozgatunk, térképeket, cserepes növényeket, kémcsöveket vizsgálunk, és Dr. Paxton személyes tárgyai között kutakodunk. Az egyik résztvevő még nézőtársa táskájába is beletúr: egy ilyen helyzetben nem nehéz mindent kelléknek, jelentésesnek nézni. A kódfejtés a legkülönfélébb, analóg és digitális eszközökkel történik a rejtjelrácstól kezdve az UV-lámpán át a virtuális valóság (VR) szemüvegig – vérprofi, a Z generáció figyelmét lekötő arzenál.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.