A PlayOn! – New Storytelling with Immersive Technologies elnevezésű európai színházi együttműködés keretében készült Watergate ezt a párhuzamot használja ki, bár a téma alapján nem feltétlenül kézenfekvő a színházi feldolgozás lehetősége. A középiskolásoknak szánt előadás a globális klímaváltozás következményeiről szól, közelebbről az édesvízkészletek fogyásáról.
Az előadás elején kettéosztják a nézőket, akik a fikció szerint két különböző, de sok szempontból hasonló kiállítást tekintenek meg, mindkettő egy-egy időkriptát, vagyis a jövőből a jelenünkbe pottyant laboratóriumot mutat be. De egyszer csak kialszanak a fények, a tárlatvezető pedig riadtan elmenekül, benne hagyva minket a csávában. Eztán Dr. Paxton (Krausz Gábor), a laboratórium tulajdonosa jelentkezik be egy videóüzenettel egyenesen a jövőből, és a segítségünket kéri. A szobában hagyott jelek segítségével kódokat kell megfejtenünk, a cél pedig az, hogy a professzor végül személyesen is átkerüljön a mi időnkbe.
Az IKEA-illatú helyiségben vízgazdálkodásról szóló szakkönyveket és kísérleti jegyzőkönyveket lapozgatunk, térképeket, cserepes növényeket, kémcsöveket vizsgálunk, és Dr. Paxton személyes tárgyai között kutakodunk. Az egyik résztvevő még nézőtársa táskájába is beletúr: egy ilyen helyzetben nem nehéz mindent kelléknek, jelentésesnek nézni. A kódfejtés a legkülönfélébb, analóg és digitális eszközökkel történik a rejtjelrácstól kezdve az UV-lámpán át a virtuális valóság (VR) szemüvegig – vérprofi, a Z generáció figyelmét lekötő arzenál.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
