Színház

Pillanatnyi hatás

33 álom

Kritika

A legtöbbször annyi történik, hogy egy vagy több ember áthalad valamilyen módon, valamilyen jelmezben a színpadon. Peter Brooktól tudjuk, hogy ez már elég a színházhoz, de most sokat hörögnek és táncolnak is a színészek a 33 álomban, néha meg fojtogatják és kibelezik egymást. Minden Bodó Viktor-produkcióban vannak agyeldobós jelenetek, de a rendező most mintha kifejezetten az úgynevezett „cool fun” esztétikának szentelte volna az egész előadást, ami tényleg elejétől a végéig téboly, agyrém, lázálom és káosz, és akkor még finom voltam.

Ráadásul az előadás, bár saját súlyát is alig bírja el, így is csak egy „fél”, legalábbis azt hirdeti magáról úton-útfélen, hogy a Stúdióban párhuzamosan játszott, Kovács D. Dániel rendezte 33 változat Haydn-koponyára című produkció párja. A stáb nagy része minden­esetre ugyanaz, és nyilván az utalások, áthallások szintjén is hozzáadnak egymáshoz az előadások. A színészek egy része mindkettőben fellép: szó szerint ide-oda szaladgálnak a két helyszín között. (Ha még egy polgári színházi konvenciót fel lehetne rúgni, és ezt a nézők is megtehetnék, még viccesebb lenne a dolog.)

A kezdés még relatíve visszafogott és szerény: belép Znamenák István, aki meglepően hasonlít Bodóra, és egy, az Örkényben eljátszható darabot keres. Hullanak a szövegkönyvek az égből: csehovok és shakespeare-ek, brechtek és molnárferencek, ízlelgetik a színészek a szerepálmokat, de sehogy sincs meg az igazi. Az is kiderül, hogy bár a díszlet a rengeteg ajtóval kissé hasonló, mégsem a Feketeországban vagyunk. Ekkor váratlanul felbukkan Borsi-Balogh Máté mint Angyal, ő sugallja a 33 álom című darabot, bele is nyomja a szövegkönyvet (jó vicc) a rendező kezébe, aztán átsuhan a Stúdióba, ahol hamarosan kezdődik az Esterházy-darab.

Ezután jönnek az álmok (de az is lehet, hogy az előadás álmodik minket), és talán már sejtjük, hogy nem a habos-kakaós-báránykás, hanem a gyilkolászós-hideglelős fajtákból. Konkrétabban: se vége, se hossza jeleneteket, egymásba torlódó képeket, ajtókat nyitogató színészeket látunk. Történet és jellemek nincsenek. Visszatérő alakok és motívumok igen, de ezek nem alkotnak rendszert, nehogy akár csak egy csipetnyi logikával is meg lehessen vádolni az előadást. Orosz nyelven beszélő, mackóruhás pszichopata élveboncolást végez; béna pulóveres, idétlenül vihogó fiúk lógnak a tesióráról, de a szexi tanárnő rajtakapja őket; nő visz a hátán magzati pózba merevedő férfit; fekete csuklyás alakok lefejezni készülnek egy hálóinges nőt, nemhogy felsorolni, de felidézni is tereh, mert a legtöbb színpadi történés nem is igazán követhető. A kiszámíthatatlanságnak köszönhetően mindig van mit nézni, gondolkodni meg nem nagyon kell közben, de nem is lehet (mondjuk van, akinek ez hiányzik). Ennek a Bodó előző örkényes rendezésében, a Kertész utcai Shaxpeare-mosóban is intenzíven jelen levő, hedonista játéknyelvnek persze kikerülhetetlen csapdája az elfáradás, a csömör.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.