Színház

Pillanatnyi hatás

33 álom

  • Rádai Andrea
  • 2021.10.20 21:00

Kritika

A legtöbbször annyi történik, hogy egy vagy több ember áthalad valamilyen módon, valamilyen jelmezben a színpadon. Peter Brooktól tudjuk, hogy ez már elég a színházhoz, de most sokat hörögnek és táncolnak is a színészek a 33 álomban, néha meg fojtogatják és kibelezik egymást. Minden Bodó Viktor-produkcióban vannak agyeldobós jelenetek, de a rendező most mintha kifejezetten az úgynevezett „cool fun” esztétikának szentelte volna az egész előadást, ami tényleg elejétől a végéig téboly, agyrém, lázálom és káosz, és akkor még finom voltam.

Ráadásul az előadás, bár saját súlyát is alig bírja el, így is csak egy „fél”, legalábbis azt hirdeti magáról úton-útfélen, hogy a Stúdióban párhuzamosan játszott, Kovács D. Dániel rendezte 33 változat Haydn-koponyára című produkció párja. A stáb nagy része minden­esetre ugyanaz, és nyilván az utalások, áthallások szintjén is hozzáadnak egymáshoz az előadások. A színészek egy része mindkettőben fellép: szó szerint ide-oda szaladgálnak a két helyszín között. (Ha még egy polgári színházi konvenciót fel lehetne rúgni, és ezt a nézők is megtehetnék, még viccesebb lenne a dolog.)

A kezdés még relatíve visszafogott és szerény: belép Znamenák István, aki meglepően hasonlít Bodóra, és egy, az Örkényben eljátszható darabot keres. Hullanak a szövegkönyvek az égből: csehovok és shakespeare-ek, brechtek és molnárferencek, ízlelgetik a színészek a szerepálmokat, de sehogy sincs meg az igazi. Az is kiderül, hogy bár a díszlet a rengeteg ajtóval kissé hasonló, mégsem a Feketeországban vagyunk. Ekkor váratlanul felbukkan Borsi-Balogh Máté mint Angyal, ő sugallja a 33 álom című darabot, bele is nyomja a szövegkönyvet (jó vicc) a rendező kezébe, aztán átsuhan a Stúdióba, ahol hamarosan kezdődik az Esterházy-darab.

Ezután jönnek az álmok (de az is lehet, hogy az előadás álmodik minket), és talán már sejtjük, hogy nem a habos-kakaós-báránykás, hanem a gyilkolászós-hideglelős fajtákból. Konkrétabban: se vége, se hossza jeleneteket, egymásba torlódó képeket, ajtókat nyitogató színészeket látunk. Történet és jellemek nincsenek. Visszatérő alakok és motívumok igen, de ezek nem alkotnak rendszert, nehogy akár csak egy csipetnyi logikával is meg lehessen vádolni az előadást. Orosz nyelven beszélő, mackóruhás pszichopata élveboncolást végez; béna pulóveres, idétlenül vihogó fiúk lógnak a tesióráról, de a szexi tanárnő rajtakapja őket; nő visz a hátán magzati pózba merevedő férfit; fekete csuklyás alakok lefejezni készülnek egy hálóinges nőt, nemhogy felsorolni, de felidézni is tereh, mert a legtöbb színpadi történés nem is igazán követhető. A kiszámíthatatlanságnak köszönhetően mindig van mit nézni, gondolkodni meg nem nagyon kell közben, de nem is lehet (mondjuk van, akinek ez hiányzik). Ennek a Bodó előző örkényes rendezésében, a Kertész utcai Shaxpeare-mosóban is intenzíven jelen levő, hedonista játéknyelvnek persze kikerülhetetlen csapdája az elfáradás, a csömör.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap. Nézzen be hozzánk minden nap: hírszolgáltatásunk ingyenesen hozzáférhető. Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk