Színház

Pillanatnyi hatás

33 álom

Kritika

A legtöbbször annyi történik, hogy egy vagy több ember áthalad valamilyen módon, valamilyen jelmezben a színpadon. Peter Brooktól tudjuk, hogy ez már elég a színházhoz, de most sokat hörögnek és táncolnak is a színészek a 33 álomban, néha meg fojtogatják és kibelezik egymást. Minden Bodó Viktor-produkcióban vannak agyeldobós jelenetek, de a rendező most mintha kifejezetten az úgynevezett „cool fun” esztétikának szentelte volna az egész előadást, ami tényleg elejétől a végéig téboly, agyrém, lázálom és káosz, és akkor még finom voltam.

Ráadásul az előadás, bár saját súlyát is alig bírja el, így is csak egy „fél”, legalábbis azt hirdeti magáról úton-útfélen, hogy a Stúdióban párhuzamosan játszott, Kovács D. Dániel rendezte 33 változat Haydn-koponyára című produkció párja. A stáb nagy része minden­esetre ugyanaz, és nyilván az utalások, áthallások szintjén is hozzáadnak egymáshoz az előadások. A színészek egy része mindkettőben fellép: szó szerint ide-oda szaladgálnak a két helyszín között. (Ha még egy polgári színházi konvenciót fel lehetne rúgni, és ezt a nézők is megtehetnék, még viccesebb lenne a dolog.)

A kezdés még relatíve visszafogott és szerény: belép Znamenák István, aki meglepően hasonlít Bodóra, és egy, az Örkényben eljátszható darabot keres. Hullanak a szövegkönyvek az égből: csehovok és shakespeare-ek, brechtek és molnárferencek, ízlelgetik a színészek a szerepálmokat, de sehogy sincs meg az igazi. Az is kiderül, hogy bár a díszlet a rengeteg ajtóval kissé hasonló, mégsem a Feketeországban vagyunk. Ekkor váratlanul felbukkan Borsi-Balogh Máté mint Angyal, ő sugallja a 33 álom című darabot, bele is nyomja a szövegkönyvet (jó vicc) a rendező kezébe, aztán átsuhan a Stúdióba, ahol hamarosan kezdődik az Esterházy-darab.

Ezután jönnek az álmok (de az is lehet, hogy az előadás álmodik minket), és talán már sejtjük, hogy nem a habos-kakaós-báránykás, hanem a gyilkolászós-hideglelős fajtákból. Konkrétabban: se vége, se hossza jeleneteket, egymásba torlódó képeket, ajtókat nyitogató színészeket látunk. Történet és jellemek nincsenek. Visszatérő alakok és motívumok igen, de ezek nem alkotnak rendszert, nehogy akár csak egy csipetnyi logikával is meg lehessen vádolni az előadást. Orosz nyelven beszélő, mackóruhás pszichopata élveboncolást végez; béna pulóveres, idétlenül vihogó fiúk lógnak a tesióráról, de a szexi tanárnő rajtakapja őket; nő visz a hátán magzati pózba merevedő férfit; fekete csuklyás alakok lefejezni készülnek egy hálóinges nőt, nemhogy felsorolni, de felidézni is tereh, mert a legtöbb színpadi történés nem is igazán követhető. A kiszámíthatatlanságnak köszönhetően mindig van mit nézni, gondolkodni meg nem nagyon kell közben, de nem is lehet (mondjuk van, akinek ez hiányzik). Ennek a Bodó előző örkényes rendezésében, a Kertész utcai Shaxpeare-mosóban is intenzíven jelen levő, hedonista játéknyelvnek persze kikerülhetetlen csapdája az elfáradás, a csömör.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.

Tíz vállalás

Bevált recept az ifjúsági regényekben, hogy a szerző a gyerekközösség fejlődésén keresztül fejti ki mondanivalóját. A nyári szünidőre a falusi nagymamához kitelepített nagyvárosi rosszcsontoknak az új környezetben kell rádöbbenniük arra, hogy vannak magasztosabb cselekedetek is a szomszéd bosszantásánál vagy az énekesmadár lecsúzlizásánál. Lehet tűzifát aprítani, visszavinni az üres üvegeket, és megmenteni a kocsiból kidobott kutyakölyköt. Ha mindez közösségben történik, még jobb.