Rádai Andrea

A Markó-Valentyik Anna rendezte Rügyek és gyökerek „ökotudatos csecsemőszínház”; kérdés, hogy e jelzős szerkezet melyik tagja zavarba ejtőbb a mégoly tájékozott szülők számára is.

Ritkán fordul elő, hogy epikus mű színházi adaptációja nem hagy hiány­érzetet maga után. A Káli holtak ilyen, sőt a feldolgozás bizonyos értelemben meg is haladja az alapjául szolgáló regényt, de legalábbis megoldásokat kínál a szöveg vélt vagy valós problémáira.

A legtöbben az utolsó pillanatig reménykedtünk, hogy lesz valamiféle folytatás. Talán úgy, hogy az előadás végén megint elkezdik kihúzni a neveket a kalapból, vagy esetleg bejelentik, ahogy korábban ötlet szintjén felmerült, hogy jövőre Máté Gábor kerül sorra.

A Bürgerbühne egy Németországban elterjedt színházi gyakorlat. Maga a szó azt jelenti: polgárok színpada.

A streamelés egyik előnye, hogy ki lehet írni dolgokat a kép­ernyőre. Most például mindig tudhatjuk, hogy épp melyik évben járunk. Ám a rendező még biztosabbra megy: ugyanezek az évszámok feltűnnek a díszletben is. Mintha ez lenne az egész előadás rendezőelve: a görcsös rettegés, nehogy a néző ne tudja követni a történetet vagy egyenesen elvesszen benne. Pedig pont ez tenne jót mindenkinek.

Nehéz leválasztani A padlást a saját kultuszáról, és alighanem ez az oka annak is, hogy 999. előadása streamelve, a képernyőn is működött – valamennyire. Ez persze, bár korántsem egy­értelmű, mégis borítékolható volt, a fő kérdés inkább az, hogy a musical mint műfaj miképp hat, mennyire devalválódik a képernyőn, pláne egy több mint harmincéves előadás.

Mintha egy balatoni kempingben lennénk a nyolcvanas években, de az is lehet, hogy bepattantunk a Wartburgba, és leugrottunk a telekre egy forró augusztusi szombaton.