Törpék helyett óriások

„A báb nem csak gyerekjáték”; „A báb nem korosztály, hanem műfaj” – hirdeti több magyarországi bábszínház, és egyre céltudatosabban fordulnak a felnőtt közönség felé. Közelebbről vizsgálva ezt a trendet, az is nyilvánvalóvá válik, hogy valójában nem is tér-, hanem visszahódításról van szó.

Nincs más művészeti ág, „amelyhez a köztudatban a korosztályi besorolás ilyen erősen kötődne. Nem gondoljuk se a komolyzenéről, se a táncról, se a festészetről, szobrászatról, költészetről, filmről, de még a képregényről sem, hogy kizárólag felnőtteknek szólna” – jegyzi meg Kovács Domokos bábos. Ennek ellenére „az összes bábművész számára magától értetődő, hogy a báb leginkább a (totális) színház egyik kifejezésmódja, bár – teszi hozzá Tárnok Marica, a Marica Produkció alkotója – az a fantázia és kreativitás, amelyre a báb épít, egyértelműen a gyereket szólítja meg a felnőttben”. Ebben az értelemben egy felnőtt- és egy gyerekelőadás esztétikája sem különbözik annyira, inkább csak a tematika más.

 

Nagykorúsítás

Az automatikus korosztályi besorolás elsősorban azokat a társulatokat, produkciókat érinti, amelyek már a nevükben vagy a műfajmegjelölésben is használják a „bábszínház” szót. Egy bábos eszközöket is használó művészszínházi előadás kapcsán nem merül fel automatikusan, hogy az kizárólag gyerekeknek készült, és ezekből sokkal több van, mint gondolnánk. Színháztörténeti jelentőségű például Peter Brook A madarak tanácskozása című előadása, ahol az állatokat bábok testesítették meg, a Halász Péter nevével fémjelzett Squat Theatre Mr. Dead and Mrs. Free című produkciójában pedig egy papírmasé óriásbébi uralta a színt, a szeme helyén tévéképernyőkkel. De rengeteg közelmúltbéli, hazai példát is sorolhatunk: Gergye Krisztián koreográfiáiban visszatérő elem a báb vagy a bábként mozgatott emberi test, a Czukor Balázs rendezte Médeiában pedig a gyerekeket helyettesítik bábok.