Lengyel Anna, a PanoDráma alapító tagja honosította meg Magyarországon a dokumentumszínház műfaját, azon belül is a verbatim módszert, amelynek lényege, hogy a darab egy adott témáról készült interjúk szó szerint átvett szövegrészleteiből épül fel. A legelső ilyen előadás, a Szóról szóra, a 2008–2009-es romák elleni támadássorozatról szólt, és jelentős fordulópontnak tekinthetjük a magyar színháztörténetben. A társulat a továbbiakban is társadalmi problémákat járt körül, például az oktatás helyzetét (Tanulni, tanulni, tanulni) vagy a 2009-es sajóbábonyi összecsapást a romák és a gárdisták között (174/B – Az igazság szolgái).
Amikor Lengyel Annánál pár éve lágyrész-szarkómát diagnosztizáltak, a saját betegségét is ilyen körüljárandó, kibeszélendő témának tekintette, ami azért sem volt annyira meglepő, mert a társulat már előtte is foglalkozott a rákkal kapcsolatos problémákkal a Nincs sírás, nincs semmi című előadásában. Gyűlölte az őszinte kommunikációt ellehetetlenítő, a páciensek cselekvőképességét megbénító, a betegséggel kapcsolatos tabukat, stigmákat és előítéleteket, és teljesen nyíltan, szarkasztikus és szellemes Facebook-bejegyzésekben folyamatosan kommunikált az állapotáról. Sőt szinte kivirágzott: új céljai lettek, új barátságokat kötött. Erről az időszakról szeretett volna előadást készíteni, a PanoDrámától szokatlan módszerekkel: fiktív szálakkal átszőtt zenés-táncos revüvel.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
