Vagyis ezek a polgárok nem a nézőtéren ülnek, hanem részt vesznek az alkotófolyamatban, sőt fel is lépnek: színházi szakemberek segítségével saját élettapasztalataikat, szakértelmüket építik be egy-egy előadásba, amely – leegyszerűsítve – nem egy már létező drámába szuszakolja bele a mai valóságot, hanem a valósághoz keresi meg a színházi anyagot. Ez a forma elér olyan embereket is, akik egyébként nem szoktak színházba járni, hiszen a klasszikus színházhoz képest egy sokkal nyitottabb és kevésbé hierarchikus rendszerként, közösségi fórumként működik, amelyben az alkotófolyamat, a műhelymunka és a közösségépítés legalább annyira fontos, mint maga a végtermék, a bemutató.
Az elnevezést először a drezdai Staatsschauspiel használta 2009-ben, de a módszert – másfajta struktúrákban – már korábban és máshol is alkalmazták. Magyarországon is született számos ilyen előadás, de míg a Bürgerbühne alapvetően a kőszínházakban működik, nálunk elsősorban a fiatalokkal, színházi neveléssel is foglalkozó társulatok környékén, vagyis a függetleneknél kell keresnünk a példákat. Ilyen a XV. kerületben működő KOMA, a Trafó Gondolat Generátor, a Független Színház Magyarország Selejtesek című produkciója vagy a Sajátszínház nagy sikerű, a dunaPart Fesztiválra is beválogatott Éljen soká Regina! című előadása – abban a Borsod megyei Szomolyán élő roma nők álltak a színpadon –, és ilyenek a MU Színház közösségi programjai is.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
