A sajtó az első magyarországi bemutatói idején fenegyereknek nevezte a szerzőt, ennek megfelelően fenegyerekek is foglalkoztak a darabjaival: például Zsótér Sándor a Lángarccal (Radnóti, 2001) vagy a Krétakör A hideg gyermekkel (r.: Wulf Twiehaus, 2003). A 2008-ban írt, A kő című művét most először mutatták be nálunk – én viszont egy illedelmes öregúrra asszociálnék erről az előadásról.
Nyilván rettenetesen nehéz lehet ilyen körülmények között játszani, alkotni, de felmerül a kérdés, hogy vajon muszáj-e? Ebből az előadásból ugyanis hiányzik mindenfajta rámozdulás, innováció vagy reflexió, amely a másfajta mediális közegből indulna ki. Jó, a képernyő sarkába kiírt évszámokat kivéve. Nekem úgy tűnik, hogy A kő online bemutatójára legfőképp azért került sor, mert – ha már a színházak orrba-szájba streamelnek –, akkor a Víg is igyekszik versenyben maradni. Igaz, a darab is más, mint amit a szerzőtől megszokhattunk. Az abszurditás, a végletesség ezúttal nem magukban a családi-társadalmi helyzetekben, hanem az önkényes szerkesztési elvben rejlik. A főszereplő voltaképpen egy drezdai ház, amely a történelem viharaiban többször gazdát cserélt. Először 1935-ben, amikor egy menekülő zsidó család kénytelen eladni egy német családnak, amelynek férfi tagja 1945-ben meghal. Anya és lánya Nyugatra menekül 1953-ban, a házba más családokat költöztetnek. 1978-ban még visszatérnek körülnézni és múltat idézni, végül 1993-ban visszaköltöznek a házba, immár a harmadik generációval együtt.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
