Színház

Csak a csillár

Egykutya

Színház

Bár a darab fikciója szerint hóhelyzet van, és a szereplők vastag télikabátot húznak, az Egykutya tökéletes nyári produkció: a mélység és sekélység olyan keverékét adja, amilyen pont jólesik ebben a melegben.

De fogalmazhatunk úgy is, hogy az élet nagy kérdéseinek megvitatásához néha egy pohár fröccsön át vezet az út – és pont ilyen élmény a PopUp Produkció előadása: a keserű pohár fenekére nézünk, de mielőtt nagyon elkomorodnánk, a humor és a váratlan (olykor elég melo­dramatikus) fordulatok kizökkentenek minket.

Ennek megfelelően minden nagyon egyszerű és keresetlen, már az alkotócsapat maga is, amelyet az alapító, Bakonyi Alexa lelkesedése hívott életre, és egyszerre működik szakmai és baráti alapon, a hivatalos-hivatásos színházi világon inkább innen, mint túl (ami egyébként sok szempontból inkább előnyt jelent). Érződik a csapatjáték, az együttlét öröme az előadáson, ami rendező nélküli, közös munka volt. A HPS KultSzalon voltaképp egy kis galéria, s olyan hontalan produkciókat fogad be, amelyek nem igényelnek semmiféle „csilivili masinériát” – az ódon, lambériás falak eleve adottak, ezenkívül néhány egyszerű bútor az Egykutya díszlete. Színpadi világítás sincs, csak persze a mezei villanykapcsolóval működő csillár. Az ablakok tárva-nyitva, látszik az égbolt, beszűrődnek az utcai zajok: minimalista, intim színházi tér.

A darab szerzője, Varga Lóránt közösségi írónak nevezi magát. A Facebookon csaknem 13 ezer lájkolója van, és elsősorban itt terjeszti novelláit, amelyeket egy-egy figyelemfelhívó fotóval oszt meg. A posztban mindig szerepel az az információ is, hogy mennyi ideig tart a szöveg olvasása. Az olykor hosszabb, 7–8, de általában inkább 3–4 perces, ügye­sen megírt szövegek rendszerint egy csipetnyi konyhafilozofálásra, valamint egy érdekes csavarra vagy csattanóra épülnek. Könnyen fogyaszthatók, de ez nem értékítélet, inkább csak a felhasználóbarátságát és demokratikus voltát szeretném hangsúlyozni ennek a fajta esztétikának.

Ez a hozzáférhetőség áthatja az Egykutyát is, e lényegében társalgási drámát, amelynek az alapszituációja kitűnően alkalmas a rafinált sűrítésre és a feszültség robbanásig vitt fokozására. Négy ember hosszú idő után találkozik újra: egyetemista korukban kollégiumi szobatársak voltak, de aztán nyolc évig nem látták egymást (legalábbis így együtt). Egy ilyen szituációba bele van kódolva az őszinteség mellett a kibeszéletlenség is, ahogy a közös múlt okán az egymáshoz tartozás érzése, de az eltérő életutak feszültsége is. Patika (Döbrösi Laura), az aspergeres stichű szürke egér (aki beteg, haldokló édesanyját ápolta az elmúlt években, amitől még inkább befelé fordult) hívja össze a barátait. Vica (Tenki Dalma) az a fajta kétgyerekes anya, akinek öndefiníciója az anyukaságban látszólag ki is merül. Nóri (Bakonyi Alexa) sikeres, de mégis megkeseredett, szabad szájú képzőművész, aki többféle szempontból is prostituáltnak tartja magát. Honda (Tóth Károly) igazi self-made, simlisen helyezkedő, kőgazdag vállalkozó, aki számára a pénz és a hatalom élvezete jelenti a legfőbb örömöt az életben.

Ezek az alakok különböző élet­stratégiákat mutatnak fel – és olykor óhatatlanul sematikus az ábrázolásuk. De mihelyst felmerülne bennünk, hogy egy gesztus vagy mondat elég hiteles-e, jön a következő poén vagy fordulat, s árnyal a képen. A színészek élettel töltik meg a szerepeket, de akkor jók igazán, amikor épp nem tesznek rá a kelleténél több gesztust a sémákra, például akkor látszanak igazán részegnek, ha épp nem a részeget játsszák. Miután alaposabban megismertük őket, és a jópofáskodás is átcsap komikumba, már kevésbé tűnnek harsánynak. Vagy talán csak jobban összeérnek saját harsányságukkal, hiszen addigra már mindenkinek megvoltak azok a csillogóan szép – és színészileg is mélyen hiteles – pillanatai, amelyekből kiderül: az életvezetési stratégiák mögött igazából sérülések és védekezési mechanizmusok lapulnak.

Ezzel párhuzamosan feltárul a múlt is, nagyjából kiderül, hogy a szereplők miért nem beszéltek egymással már régóta, felszakadnak a sebek, ahogy azt vártuk is. A végére pedig annyira bezsong az előadás, hogy még a legabszurdabb fordulatok is elfogadhatóvá válnak, pedig itt aztán kő kövön nem marad. Megjegyzem, ez (is) főleg a színészi játéknak köszönhető, mert míg a darab kissé aránytalanul, a végén zúdítja ránk az összes titkot, a játszók fokozatosan pörögtek fel erre az őrült fordulatszámra: simán lehet menni velük.

És ahogy a szereplők, úgy mi magunk is megpróbálunk válaszolni az élet azon nagy kérdésére, hogy egyáltalán miért kelünk fel reggel. Ezen általában nem gondolkodunk, mert csak élünk – pedig érdemes sokszor és sokféleképpen feltenni ilyesféle kérdéseket. Például úgy is, ahogyan az Egykutya teszi.

HPS KultSzalon, 2020. július 23.

Neked ajánljuk