Zavarba ejtők a tartalmi hasonlóságok az Örkény színházbeli Zűrzavar 2045 és a Pintér Béla-féle Vérvörös törtfehér méregzöld között: mindkét előadásban átírták például a Himnuszt, és mindkettőben van egy-egy holland szereplő, meg egy-egy törvénytelen gyerek, akiknek az apjuk történetesen az Oroszországi Föderáció aktuális elnöke. Pedig Polgár Csaba és Pintér Béla teljesen máshonnan indultak el. De hát mit lehet tenni, ha egyszer a disztópia valójában a korabeli társadalom tükre, és két rendező-szövegíró meglehetősen hasonlóan látja országunk jelenlegi vezetőit? Ebben én is hasonlítok rájuk, így mindkét előadáson jól mulatok. Sőt örömmel konstatálom, mennyi kraft lett körülöttünk hirtelen, mert nem csak ezen a két színpadon pezseg a társadalmi valóság…
Mondjuk Pintér Bélát eddig sem kellett félteni, de ezúttal tényleg nagyon oda csap, ahová köll: a legmagasabb körökkel foglalkozik. Szophoklész Oidipusz király című drámája nyomán 2220-ban járunk. Magyarország fehér bőrű lakosságát addigra már több járvány tizedelte meg, így a romák vannak többségben, ők töltik be a kormányban a legfontosabb tisztségeket is. Köteles Lábán Leonárdó miniszterelnök homlokát azonban súlyos gond redőzi: az országban ezúttal újfajta járvány dúl, amely nem bőrszín szerint szelektál. Az oroszoknak van ugyan ellenszérumuk, de addig nem adják, amíg a kormány fényt nem derít egy hosszú évekkel ezelőtt történt gyilkosságra. De míg Szophoklész drámájában a nép attól szenved, hogy a hatalom nem ismeri önmagát – vagyis a bűneit –, és végül az vezet el a megtisztuláshoz, hogy Oidipusz király a nyilvánosság előtt szembesül tettével és vezekel, addig Pintérék esetében egy melodramatikus, fordulatos krimiről van szó, amelyben kiderül ugyan az igazság, de senkit sem érdekel.
Polgár Csaba egy különös sorsú darabot, Lev Birinszkij Bolondok tánca című tragikomédiáját írta át alkotótársaival, Bánki Gergellyel és Gábor Sárával. A Vérvöröshöz hasonlóan a drámai alapanyag az Örkény Színház előadásában is csak kiindulópont. 2045-ben járunk, Magyarország egy távoli tartománya a nagy Oroszországnak, ahol kaotista lázadók dúlják fel a békét. A venger kormányzó, Orkány Elíz rengeteg támogatást kap azért, hogy leverje, visszaszorítsa őket, csak az a bökkenő, hogy egy újsághír nyomán elterjed: a félreeső kis tartományban nincsenek is lázadók. (És tényleg nincsenek, azaz vannak, csak nem lázadnak, de erről majd később.)
A két előadás közötti hasonlóságok sokat elárulnak a hatalom természetéről, az aktuális irányelvekről és problémákról. 2220-ra, de már 2045-re is teljesen átrajzolódik Európa éghajlati és geopolitikai térképe. Bizonyos területek elsivatagosodnak, másokat elönt a tenger. Magyarország ki van szolgáltatva az oroszoknak, az EU csak rossz emlék, és vele együtt a toleráns értékrend és a hatalom megosztásának elve is ment a levesbe. A hatalom egy szűk kör kezében összpontosul, fontos szerepe van a családi kötelékeknek, a pozíciók kiosztásánál a lojalitás az első szempont. A legfőbb ideológia: a hatalmat megtartani mindenáron, semmiből sem engedni egy jottányit sem. (A Vérvörösben – naná, hogy – Pintér Béla játssza a miniszterelnököt, neki a legjobb a belépője és a legfélelmetesebb a (busó)maszkja is. Az Örkényben Kerekes Éva kapta a kormányzó, Orkány Elíz szerepét, és már tíz éve, a Zsótér rendezte Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése óta tud egyszerre nő és diktátor lenni, felmutatni a zsarnokot mint Lényt. Mindkét mai előadásban egy részleteiben is kidolgozott rendszer, egy egész világ épül fel, így a hibrid diktatúrák mélyebb természete is megmutatkozik bennünk, például az, hogyan függ össze a hatalomgyakorlás és az információ birtoklása: a hírek ugyanis mindig a kormányzati központból áramlanak. A történelmet is a saját képükre formálják, utólag átírják: a Vérvörösben Jézusról, Petőfiről és Orbán Viktorról például kiderül, hogy cigány volt, a Zűrzavar 2045-ben pedig az, hogy a ruszkik sose mentek haza, sőt ’56 se volt.
Túl ezeken a hasonlóságokon a két előadás természetesen magán viseli az alkotók kézjegyét, hangsúlyaikban, hangulatukban, formanyelvükben, megoldásaikban meglehetősen különböznek egymástól. Pintér Béla előadása a színházi hatás szempontjából például sokkal összetettebb – és problematikusabb is. A színlapon alcímként állhatna az is, hogy az Oidipusz király c. dráma ellenében, hiszen a Vérvörös lényegében a tragédia kifordítása. Nemcsak azért, mert az igazságnak nincs jelentősége és értéke, így elmarad a megrendülés, hanem azért is, mert az előadás hatása nem egyirányú erőkön alapszik. Van először is ez a hihetetlenségével bódító, csodálatos utópia, mely egy kisebbséget ruház fel szinte korlátlan hatalommal, így világítva rá az elnyomás gyakorlataira. Ez ütközik-rázódik össze azzal a jelenséggel, hogy amúgy nem a cigányok azok, akik ilyenek, mint ez a korrupt, hazug, hatalmaskodó, kirekesztő, álszent és kenetteljes banda. (Ez a különösen bizarr csavar részben eltolja magától a reprezentáció problémáját, engem azonban mindennek ellenére nyugtalanít, hogy nem roma emberek parodizálják roma emberek gesztusait – tezsvíreznek meg kilós aranyláncokat hordanak –, miközben javarészt nem roma emberek nevetnek ezen. Talán nem feszengenék ennyire, ha lenne a színpadon egy, csak egy roma színész.)
A Vérvörösnek a léptéke is más, mint a Zűrzavar 2045-nek: úgy tűnik, Pintér Béla és Társulata teljesen belakta az UP Újpesti Rendezvényközpont hatalmas terét. (Sőt, az előadás fikciója szerint a roma parlament is ebbe az épületbe költözött.) A díszlet (Tamás Gábor) ugyan minimalista – egy lépcsősor és a háttérben egy kivetítő –, a hatás ennek ellenére monumentális, ami elsősorban a jelmezeknek (Benedek Mari), a maszkoknak (Gergely-Farnos Lilla) és a cigány nép- és könnyűzenei mintákat is felhasználó zenének (Kéménczy Antal és Kerényi Róbert) köszönhető. A szereplők a roma elegancia csúcsmodelljeit: buja virágmotívumokkal telehímzett, selyemfényű, harsány kelmékből készült öltönyöket – amiből az ország első emberének arany, a másodiknak ezüst dukál –, kosztümöket hordanak; az orrot és szájat eltakaró sebészi maszkok helyett pedig hatalmas, fejtetőre feltolható, kivilágítható busóálarcokat. A széles, pintéri gesztusokkal operáló színészi alakítások is betöltik a teret, az energiaszintet végig megtartva, egészen a hajtépésig.
Polgár Csaba sokkal kisebb amplitúdójú, statikusabb előadást rendezett. Míg a Vérvörösben felfejthető az igazság, csak senkit sem érdekel, addig a Zűrzavar 2045-ben az igazság darabjaira hullva sem létezik. Hogy a rendszer össze ne omoljon, a hadiállapotot folyamatosan fenn kell tartani, a láthatatlan ellenség iránti gyűlölettel együtt, ezért a kormányzó húga, Orkány Málna (Takács Nóra Diána) egy olyan fake news gyárat – Venger Híradót – üzemeltet, amely korlátlan mennyiségben és minőségben ontja a legagyamentebb híreszteléseket. Tudták például, hogy a keselyűtámadások mögött is kaotisták állnak? Az igazi (?) lázadók eközben nemlázadással lázadnak, a kormány pénzelte nemlázadók pedig lázadással: senki sincs igazi ellenzékben.
Mivel a rendezőt sokkal jobban izgatta ennek az állapotnak, az állandósult zűrzavarnak az expozíciója, ebben a társadalmi szatírában a cselekmény szinte elsikkad a végtelen ökörködéshez, a szellemes, részletesen kidolgozott, néhol fárasztó poénáradathoz képest. (Csak néhány példa: Moszkvát Széllkálmángrádnak, a személyzetet műszaki muzsikoknak hívják, Oroszország elnöke Szent Vlagyimir, aki alávetette magát az örökélet-eljárásnak, Mácsai Pál még 2045-ben is az Örkény igazgatója, de már nagyon unja stb., stb.)
A színházi eszközök ennek a szétesésnek vannak alárendelve. A színészek egyszerre élnek finom és rajzfilmszerűen elnagyolt gesztusokkal, emlékezetes Zsigmond Emőke belépője Olgaként, Bánki Gergő delíriumos reszketése a kabinetfőnök szerepében, a hivatalnokok: Csákányi Eszter és Máthé Zsolt sunyi pillantásai, Takács Nóra Diána ódája az álhírek költészetéről. A helyszín egy kis tévéstúdió (díszlet és jelmez: Izsák Lili), ahol rendkívül gagyi és átlátszó technikával, merész vágásokkal gyártják az álhíreket a háttérben a lángoló Halászbástyával vagy a Madách téren hullákat zabáló keselyűkkel (médiadizájn: Juhász András, Táborosi András). A greenboxnak köszönhetően a zöld ruhás lázadók szó szerint beolvadnak a hatalomba: vannak is meg nincsenek is; a szereplők bizonyos jeleneteket felvesznek és kivetítenek kamerával: mást látunk itt, mást látunk ott. Az embernek végül az a szorongató érzése támad, hogy ezen a stúdión túl nincs is semmi. Nincs kinn, csak ez a rettenetes benn, mintha nem létezne másfajta valóság, mint ez az átmediatizált, átféknyúzolt, beszűkült világ.
UP Újpesti Rendezvénytér, október 8.; Örkény Színház, október 10.
