Hogy maga az előadás nem formabontó vagy forradalmi, persze nem jelenti azt, hogy lenne benne bármi megúszás: a színészek valóban vásárra viszik a bőrüket. Olyan személyes történeteket mesélnek el, melyek határátlépésekről vagy a határokkal való szembesülésről szólnak, s mint ilyenek, az esendőségében, bénaságában, bukás közben mutatják fel az (ön)élveboncolás tárgyát. A jelenetek mindig egy-egy színészt helyeznek a középpontba, aki „önmagát” játszva egyszerre reflektál is önmagára: elbeszéli, összefoglalja, kiegészíti a történetet.
A módszer nem új. Ismerős lehet az AlkalMáté Trupp, azaz a 2003-ban végzett Máté–Horvai-osztály nyári sorozatából vagy a Second Life című, 2018-ban bemutatott előadásból, amelyet szintén az Orlai Produkció vitt színre. Az utóbbit, akárcsak a Határátlépéseket, Dömötör András rendezte, aki egyébként tevékeny tagja a Truppnak is (és a részt vevő színészek között is sok az átfedés). Mészáros Piroska színészi karrierjének fordulatait, a szabadúszás rémségeit vitte színpadra a Call girlben, Rezes Judit és Szabó Győző a saját párkapcsolatukat a Loveshake-ben, a Csáóban Stefanovics Angéla „rajzolja körbe magát”. (Vannak ezeknél korábbi, súlyosabb/áttételesebb példák is: Halász Péter saját temetésének megrendezése, Schilling Árpád önszínrevitele a Lúzerben, a Dollár Papa Gyermekeinek természetesnek ható, közvetlen játékstílusa és számos táncelőadás, például a Hodworks vagy Molnár Csaba produkciói.)
Megszerette a magyar közönség a személyességnek ezt a trendjét, mert – miközben nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy nem lehet egyenlőségjelet tenni az alkotók és a színpadon megjelenített alakok közé – mégiscsak nagyobb kitárulkozásról, őszinteségről, önmagunk felvállalásáról van szó. A színpadra szerkesztett nyerseség pedig sokkal intenzívebb jelenlétet feltételez talán még a bulvárosabb produkciókban is, és közvetlenebb kapcsolatot teremt alkotó és néző között, még úgy is, hogy az előadások egyébként nem törnek át minden falat. A siker titka az lehet, hogy szeretjük megtapasztalni, hogyan osztozunk egymással a sötét érzésekben, a rossz élményekben is. Hasonló problémáink, korlátaink, kudarcaink, traumáink vannak, és ennek a belátása, átélése nagyon üdítő a ránk ömlő, sikerről és harmóniáról ordító FB-posztok világában.
Az effajta színház erejét jelzi az eszköztelensége: a Határátlépések például egy kockában játszódik, a hátsó traktus takarásán sárga-fekete csíkos matrica jelzi a határokat. (Azért a végén a rendező felteszi a vázra az SZFE-ellenállás piros-fehér szalagját is.) A színészek lezser, utcai ruhában vannak, de egy-egy darab harmonizál a díszlet színével is (látvány: Horváth Jenny), amitől egy kis tévéshow-s stichet is kap az előadás.
A pár nap alatt összerakott AlkalMáté-produkciókhoz képest a Határátlépések kerekebb és zártabb struktúrájú (így az improvizációnak is kisebb tere van), a rögzítettségből fakadó rutinnak köszönhetően azonban flottabb, pontosabb is: az előadással tanítani lehetne, hogy mi a jelenet, a csattanó, a geg, s még persze azt is, hogy egy monológ mitől kezd színházként működni. A megcsináltság elemeli, a humor, az önirónia pedig elviselhetőbbé teszi a nyomorúságot. Az előadás – mivel szövege a színészek hozta anyagon, élményeken alapszik – frissen, gyorsan tud reagálni a valóság történéseire, talán gyorsabban is, mint a kortárs dráma. Ilyetén módon közéleti fórumként is működik: szó van benne például a tavaszi karanténról is.
Megrendítő, ahogy Péter Kata a más világnézetű, máshova is szavazó apjához fűződő kapcsolatáról mesél, miközben úgy áll, úgy hangsúlyoz, úgy tesz, mintha a független színházak petícióját olvasná fel. Szeretetre és szánalomra méltó, ahogy Ötvös András fekvőtámaszozás közben egyszerre fakad ki a macsóság intézménye ellen, miközben épp megfelelni próbál az elvárásoknak. Mészáros Máté imádnivalóvá válik, amikor az önsajnálat kényelmességébe süppedő énjét mutatja meg: bűbájosan csinál totális hülyét magából, amikor a 40. születésnapján megkérdezi a legjobb barátnőjét, hogy nem mélyíthetnék-e tovább a kapcsolatukat. Járó Zsuzsa egy fergeteges jelenetben, anyaként, a gyermekével összezárva, az online tanítás közben szembesül a határaival. Szó szerint tombol a közönség: egy egész átokverte ország átokverte élménye volt ugyanez. Schruff Milán a közönséget próbálja meg kihozni a sodrából: leparasztozza a színházban mobiltelefonozó nézőket (végre!), és vetkőzni is kezd. (Itt van az a pont, amikor a leginkább érezhető, hogy az előadás – köszönhetően a nézők közreműködésének is – nem lép át bizonyos határokat. Aztán mégis, egy pillanatra.) Schruff aztán a nagymamáját látogatva, az idősek otthonában az élet végső határával, a halállal szembesül. A halál árnyékában élünk mindannyian: a jelenetben az öregeket az üres székek alakítják, a végén minden színész beleül valamelyikbe.
Hatszín Teátrum, szeptember 11.
