S ahogy ilyenkor illik, be is indul az iszogatás és a baszogatás: alkoholgőzös családi perpatvar az unos-untig ismételgetett, ezredszer is feltörő régi sérelmekkel. Mintha semmi sem változott volna az elmúlt harmincvalahány évben. Vagy mégis?
Zavarba ejtően pőre a színészek teste a nyolcvanas évek divatját idéző fürdőruhákban (jelmez: Kiss Tibor – Je Suis Belle), de zavarba ejtő az egész előadás, úgy, ahogy van.
A produkciónak már a keletkezési körülményeit is nehéz elmagyarázni: a lényeg, hogy a Kelet alkotói a hidegháborús korszak gyermekkori emlékeiből és egy tudományos kutatásból indultak ki. De ez a mi-ez-az-egész? érzés amúgy termékeny és izgalmas, sosem tudhatjuk, mi történik a következő pillanatban. Amikor aztán kezd mégis összeállni a kép, rögtön unalmassá is válik egy kicsit az előadás. De amúgy nem is biztos, hogy ettől, lehet, hogy csak a fülledt trópusi levegő telepszik ránk.
Merthogy a két szálon futó előadás egyik helyszíne napjaink Thaiföldje. Egy bimbódzó szerelemnek lehetünk tanúi: a magyar származású haknitáncos, az infantilisen mackós Mr. Rolando (Rába Roland) kerül egyre közelebb Miss Sunshine-hoz, a bizarrul vihogó, exhibicionista televíziós műsorvezetőhöz (Kiss-Végh Emőke). Már akkor rádöbbenünk, hogy mennyire döbbenetesen relatív fogalom maga a „kelet”, amikor az angolul beszélgető szereplők számára nyelvtörőnek bizonyul a socialist szó kimondása.
A másik helyszín a rendszerváltás előtti magyar közmédia tudatformáló pillanataiból eredő kollektív emlékezet, amelyet a papucsban slattyogó, fürdőruhás színészek hívnak elő. Urbanovits Krisztina egy akkor indult szolgáltatással, a telefonos mesemondással (a Szovjet népmesék Leninről és Sztálinról című kötet egyik epizódjával) az ötvenes éveket idézi meg. Aztán átcsapunk a nyolcvanas évekbe: Stork Natasa tévétornát tart, Terhes Sándor híreket olvas 1986-ból (igen, Csernobilról és a szépségkirálynő, Molnár Csilla haláláról), bűvész és modern táncos lép fel a Ki mit tud?-on, Kövesi Zsombor e. h. és Georgita Máté Dezső fergeteges előadásában. A színészek néha – szinte pontosan ugyanolyan beszédtempóval, kimért hangsúlyokkal – újrajátsszák, máskor reflektálva parodizálják ezeket a pillanatokat, mindenesetre érezni lehet, hogy több ez, mint egy nosztalgiaszeánsz a korosabbak, vagy egy gyorstalpaló a 35 alattiak számára.
Egyszer csak kiderül, hogy Mr. Rolando nyerte meg az Egyéb kategóriát azon a Ki mit tud?-on (amelyen egyébként Rába valóban részt vett versmondás kategóriában), csak épp a nyereményként kapott útról nem tért vissza Magyarországra. Minden kapcsolatot megszakított a családjával, és Thaiföldön telepedett le, hogy a thai gyerekek nagy boldogságára ugyanazzal a plüssállattal előadott táncos számával haknizzon azóta is, amelyikkel a tehetségkutatót tizenhét évesen megnyerte. Meg is rekedt a nyolcvanas években, meg tova is lendült rajtuk, megint csak attól függ, honnan nézzük. (És egyúttal azon is elgondolkodhatunk, mi hogy is állunk ezzel kapcsolatban.)
Harminc évvel később barátnőjének, Miss Sunshine-nak nem fér a fejébe, hogyan lehetséges az, hogy valakinek nincs családja, és megszervezi, hogy Mr. Rolando anyja, apja, apja második felesége és közös gyermekeik – azok a színészek, akik eddig a médiaszereplőket játszották – egyszer csak betoppanhassanak abba a hotelbe, ahol ők épp a szilvesztert ünneplik. Akkor ül le a játék, amikor túl vannak a viszontlátás sokkján, hisz’ mégiscsak kínosan abszurd, lehetetlen helyzet ez: kizökkent az idő és fecskét hord. De tényleg, mi a fenét lehet mondani, hogyan lehet értelmesen viselkedni ilyenkor? (Sehogy, feleli az utolsó jelenet.)
Szóval az előadás tulajdonképpen semmit sem kezd egy olyan helyzettel, amellyel tényleg nehéz mit kezdeni, de mintha épp ennek a megfeneklettségnek, feszengésnek a továbbfeszítése lenne a cél. Mert a belassulással együtt elkezd valahogy a performativitás, az érzetek szintjén működni a Kelet. Ezt a hatást fokozza a csupasz testek látványa és a minimalista díszlet (egy hosszú asztal) a nyomasztóan nagy térben (ahol egyébként jelen van egy látszólag kis szereppel bíró, titokzatos alak is, a szőke parókás Ördög Tamás, a rendező). És talán mindegy, vagy talán értjük is, miért menekült el Roland annak idején. Ezekben az egyszerre nevetséges, szánalmas és gyomorszorító jelenetekben összesűrűsödik mindaz, ahogy az ember minden korai emléke összefonódik egy (a mainál azért sok szempontból keményebb) bántalmazó, hazug közeggel. Ami talán maga a Kelet vagy a keleteurópaiság.
Ezt próbáljuk meg elmagyarázni egy thainak, hollandnak, nyugatnémetnek, amerikainak, ausztrálnak vagy egy marslakónak. Szavakkal úgysem lehet. De hát ezért is van a színház.
Trafó, 2020. szeptember 22.
