Amikor egy gyerek a létezés fölöslegességéről kezd beszélni, az olyan, mint amikor Neo először nyúl bele az elfolyó tükörbe: egyszerre bizarr és hívogató egy másik világ kapuját birizgálni. Janne Teller Semmi című, erről szóló regényét először betiltották, majd kötelező olvasmánnyá tették, a viszonyulás a könyvhöz pedig azóta is csak e két szélsőségen mozog.
Mit keres a Netflix két húzó sorozatának (Stranger Things; Vaják) főszereplője egy Sherlock-filmben, immár másodszor is?
Senkit nem lehet hosszan izgalomban tartani, és ez nem csak a teljesítőképtelen férfiak védőbeszédének kulcsmondata, de a lankadni nem akaró thrillerdömping végzete is lehet.
Úgy tűnik, még mindig nem unjuk a régi nagy nevek pufogtatását, és ha a róluk készült film némi katasztrófaturizmusra is lehetőséget ad, a siker garantált.
Nyilván szabás-varrási hasonlatokkal lehetne a legegyszerűbben leírni ezt a filmet.
Az inspiráció nagyjából úgy viszonyul a másoláshoz, ahogy a szeretet a kihasználáshoz. Erről tanúskodik Olivia Wilde új thrillere, tartalmilag és formailag egyaránt.
Női bosszúfilmek és sorozatok – ha néhány évtizede azt mondják a szerelemre és házi szolgálatra kényszerített asszonyoknak, hogy lesz idő, amikor külön kategória nyílik azoknak a mozgóképeknek, ahol erejüket visszaszerző nők rituálisan végzik ki a bántalmazó férfiakat, aznap talán mosolyogva tűrték volna a rendes napi gyomrosokat.
Bár a múltban kétségtelenül voltak akár több évtizedes késések is a nyugati sémák és témák honosítását illetően, amikor a nagyvilág néhány éve elérkezett a szülők és gyermekeik közötti traumák feldolgozásához, nem haboztunk szinte azonnal csatlakozni (végre egy trend, amelyben rengeteg gyakorlatunk és felhalmozott anyagunk van).
Aki hisz a konteókban, gondolhatná úgy is: a Netflix, kihasználva a fejlődő technikát, robotpilótára kapcsolt.
