Nem az apa, csak az emléke: az utolsó, rögzült, az emlékezet mélyén „bebalzsamozott”, mozdulatlanná szilárdult képe jelenik meg Lisszabonban, ahol a lánya – a családi Bibliába írt bejegyzés szerint Andrea, az ismerősei számára Verocska – él férjével, Teóval és a gyermekeivel.
Ahogy egy kritikusa is megjegyezte, „van, akinek ez idegesítő”. Igen, lehet zavaró az író „kalandozó” beszédmódja, ahogy belekezd egy mondatba, majd abban egy újabbat generál, csak mert más téma jutott eszébe; vagy ahogy letér a megkezdett csapásról, hogy aztán oldalakkal később térjen vissza hozzá.
A múlt század nyolcvanas–kilencvenes éveiben (nagyjából az ezredfordulóig) nagy „divatja” volt az intellektuális prózának is nevezett posztmodern szövegirodalomnak, amely (nagyon leegyszerűsítve) nem a történetekről, hanem a nyelv lehetőségeinek értelmezéséről „szól”, intertextusokkal való pazar játékokkal, irodalmi reflexiókat működtetve.
Az amerikai kivándorlásra vonatkozó címbéli reflexió többször is előfordul a regényben. Kiss Béla, a cinkotai sorozatgyilkos szájából cinikusan hangzik, míg a harmadik fejezetben szereplő Mária szélhámos és hűtlen jegyese, Mihály a megbánás nem túl hiteles hangján invitálja erre a lányt.
A könyv első fejezetének novellái időtlen térbe helyezik a névtelen Fiú történetét, mely így – az elsőszülött vagy a tékozló fiú toposzától a krisztusi jelentésekig – elvont, mitológiai, bibliai és tropikus, vagy akár popkulturális tartalmak közvetítője lehet.
