A megyeszékhelyen nevelkedett és adóellenőrként dolgozó fiatalember sehol nem találja a helyét, ezért költözik ki nagyapja birtokára: egy nevenincs falucskába, ahol – úgy gondolja – nem csak természetközeli életet élhet, de a székely hagyományokat is visszasajátíthatja. Vállalkozása nagy kudarccal ér véget, valósággal vissza kell menekülnie a városba. Anti nem tud beilleszkedni, és elsősorban azért nem, mert az a székely mentalitás és életforma, amelyről legendákat mesélnek, nem létezik már (2015 táján járunk).
Anti a várt idill helyett az intrikák, a hazugság és a kapzsiság uralta világba csöppen. A falusiak kirekesztők, Anti olykor durvább és agresszívebb megnyilvánulásokkal is szembesül. Kevés olyan kivétel akad, mint amilyen a jóindulatú Bíró házaspár. Az ő alakjuk viszont meglehetősen idealizáltra sikeredett, ezért életszerűtlenül hat. Az elbeszélt időben úgy viselkednek, mintha sosem jártak volna a portájuk határain kívül, és nem is a múlt században rekedtek, hanem „visszamentek” egyenesen a tizenkilencedikbe.
De a legnagyobb gond a regénnyel mégis az, hogy a regionális irodalom határain kívül nem valószínű, hogy komoly megszólító erővel bír, és egyáltalán nem a tájnyelvi szövegalkotása miatt. Nagy kérdés az, hogy Erdélyről ma a szénaberakás vagy a tyúktetvek irtásának részletes leírásával érdemes-e beszélni a székely identitás válságmodelljeinek bemutatása helyett.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
