E toposz révén áll diskurzusban a popkultúra olyan jelenségeivel is, mint amilyen a Ballada a fegyverkovács fiáról című Omega-dal. Ebben az összefüggésben reflektálnak versei a szépségipar és a triviális irodalom terjesztette szépségkultuszra, illetve annak a visszképét megteremtő ironikus, groteszk testhorror-irodalomra, elsősorban a gótikus regényre vagy filmekre, így az adaptált Alasdair Gray-regényre, a 2023-as Szegény párákra. De már megtekinthető a téma 2024-es feldolgozása is, A szer, Coralie Fargeat rendezése. (S ha már képek: a hátsó borítón látható kép egy kódexből származik. Ennek alkotta meg modern változatát a fedőlapra Hrapka Tibor, a műszaki szerkesztő. Autentikus testhorror-ábrázolás mindkettő.)
Fegyverkovácsnak lenni korábban a társadalmi megbecsülés egyik legmagasabb fokán álló mesterség volt. Mitológiai alakját Héphaisztosszal azonosítjuk, aki – legalábbis az ismert Babits-szonett szerint – a művésziség tökélyéig fejlesztette alkotásait. Durva lélek és erősen maszkulin magatartás jellemzi személyét, s ehhez gyakran a testi fogyatékosság és a rútság vonásai is kapcsolódnak. Környezete, a családja és a felesége teljesen kiszolgáltatott helyzetben van mellette; utóbbi megjelenése és külleme gyakran épp ellentéte a férjének, isteni szépség, s nem mellékesen a hűtlenség megtestesítője.
A szépség romlékonysága vagy az öregség női nyomorúsága – utóbbi leginkább az irónia és a gúny eszközeivel – még az olyan finoman hangolt rokokó költészetben is megjelenik, mint Csokonai Vitéz Mihály Lilla-ciklusa (A szépek szépe című versében: „Mégis e remekben az a nagy csonkúlás, / Hogy ővele is köz a végső elmúlás.”), hogy vénasszonycsúfoló vígeposzáról vagy színműveiről, így a Karnyónéról ne is beszéljünk. Vitéz, Csokonai lírai alanya Istenhez fordul, amikor a szépség elmúlását siratja: „Isten! hát csak azért mívelsz ily remeket, / Azért árasztasz rá minden szépségeket, / Hogy egy légyen szódat feldúló múljonnal / Minden szépségeket eltörőlj azonnal?” Villon balladájának beszélője, az egykori szép fegyverkovácsné panasza is ebben az egyetemes pusztulásképben nyer érvényt („Ez a véged, emberi szépség!”), iróniába csak akkor fordul, amikor az öregség testi megnyilvánulásait saját magán veszi szemügyre. Ezt a magatartást képviseli Kiss Judit Ágnes verseinek önmegszólító alanya (Judit) is, amikor A vén fegyverkovácsné lóra ül című költeményben felsóhajt: „Az öregség mért nem gyógyítható?”
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
