Ez a könyv azzal tér el a gyermekkori traumákból kibomló betegségregényektől, hogy nem az utódok, hanem a szülők perspektívájából látjuk a katasztrófát. Az apa ír naplót, miután néhány hét híján nagykorú lányuk elhagyja közös otthonukat.
A megtévesztő fülszöveg amerikai thrillerekbe illő gyermekeltűnési tragédiát sejtet, miközben itt nem klasszikus szökésről van szó, hanem arról a természetes folyamatról, amelynek során a felnőtté érő gyermek egyszerűen „leválik” a szüleiről. Mi több, a lány nem is tűnik el teljesen, csak épp a szakítás sikerült – mindkét fél önzéséből kifolyólag – rapszodikussá. Bizonyos szintig érthető a szülők kétségbeesése is: intoleráns világunkban felkészületlenül érte őket az az üresség és céltalanság, amit korábban a gyermeknevelés felelőssége kanalizált az életükben. Viszont néhány mozzanat az értetlenségükre is rámutat. Az anya azt hozza fel, hogy a lányuk „szétrobbantotta a rózsaszín babaszobát” a családjukban, ami saját szülői éretlenségükre és felkészületlenségükre is vonatkozik. Az apa végül eljátszik a lehetőséggel, hogy „új életet” kezdenek, extrém kalandokról képzelődik, amelyek feledtethetnék velük a gyermek távozása miatti magányukat. Aztán marad minden a régiben, mert ebből, a gyermekneveléssel kitöltött „kvázi fiatalság” állapotából tulajdonképpen nem is szeretnének kilépni.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
